Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Uzoni Margit" Benedek Elek
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Uzoni Margit" Benedek Elek
Hogy elrepült az egy esztendő! Lám, már két esztendeje vagyok Mezőszilváson, belekezdtem a harmadikba is s most már azt hiszem, itt maradok örökre. Mehetnék ide is, oda is, de minek? Úgy megszoktam ezt a kis szobát! Miért menjek oly faluba, hol van úri társaság is, ha már nem lehetek ott, ahol édes enyéim élnek? Nem vagyok egyedül. Kása uram, az én derék házigazdám megajándékozott egy sárga rigóval. Nem tettem kalitkába, szabadon röpköd, jár-kél a szobában s bár ki-kinyitom az ablakot, hogy repüljön el, a kis oktalan, úgy látszik, ragaszkodik hozzám, nem hagy el. Vidám füttyeivel föl-fölveri kis szobám csöndjét, rá-rászáll a vállamra s csőrével összekuszálja a hajamat. Jaj de bolond, kedves egy madár. Írtam róla a poétámnak, ő meg verset ír az én rigómról. De milyen bolond verset! Irigyli az én rigómat.
Most különben bolond egy kedvemben vagyok. Tegnap egyik kollégám megkérte a kezemet! Nem állhatom meg, hogy e nevezetes eseménynek helyet ne szorítsak a naplómban. De máskülönben sem titkolom: megírtam Lila mamának, meg Rózának, Ágnesnek, meg Lilinek is. Képzelem a família mennyire megrőkönyödik, mert komoly képet vágva tanácsot kérek, hogy mit tegyek. Elfogadjam-e a derék kolléga kezét? Gyermekes módra dicsekszem leveleimben. Íme, nekem is akadt kérőm. Mégsem vagyok én oly csúnya leány.
Hogy is történt? Így történt.
Szalóki kollégám már öt éve tanító Mezőszilváson. Egyben kántor is. Derék, becsületes férfiú. Kettős fizetéséből tisztességes jövedelme van. De, úgy gondolom, ha ehhez hozzácsaphatná az én fizetésemet is, még tisztességesebb lenne a jövedelme. Szalóki kollégám már régóta gyanús előttem. Folyton példálódzott, hogy rettenetes itt az élet, különösen, ha egymagában él az ember. Becsületes kosztot nem lehet kapni. Napok múlnak el meleg étel nélkül.
- Valóban, - mondám én is, valahányszor Szalóki példálódzott, - itt az élet rettenetes lehet egy magányos férfira nézve. De hát mért nem házasodik meg kolléga úr?
- Ki jön ide ebbe a sárfészekbe? - sóhajtott föl ő.
- Hát én nem jöttem el ebbe a sárfészekbe? - igazítottam helyre a kollégát.
- Persze, persze, tanítónőnek. De feleségnek!
- Persze, persze, - mondám én, - az más.
Ez így folyt hosszú időn át. Tavaszra jött nyár, nyárra ősz, őszre tél és ismét tavasz, minden, de minden megváltozott, csak Szalóki kolléga példálódzása maradt meg változatlanul. Tegnap aztán, mivelhogy nagy sár volt, Szalóki kolléga hazakísért az iskolából. Egy nagy pocsolya előtt engedelmet kért, hogy átvihessen rajta. Én megengedtem, miért ne?
Ő mondá:
- Lássa, kisasszony, ahogy most átvittem a pocsolyán, úgy vinném kegyedet egész életen át.
Mondám én:
- Na ezzel nem sokat mond, kedves kolléga, mert én nem lehetek nagyon nehéz.
- És ha az volna is! - áradozott Szalóki.
- Igaza van: ön akkor is feleségül venne engem, ugye. Mondja, mennyi az ön fizetése?
Szalóki arca e váratlan kérdésre földerült.
- Összesen hatszáz forint.
- Szép pénz. Nekem is van négyszáz forint fizetésem. Ez együtt ezer forint. Óriási összeg.
- Szépen megélnénk, sőt félre is tehetnénk.
- Úgy van, félre is tehetnénk.
- Kisasszony! - állott meg Szalóki az útszélen. Tudna engem szeretni?
- Én? Hogyne tudnám. Csak egyet nem hiszek.
- Mit?
- Azt, hogy ön engem szeressen.
- De kisasszony!
- Nézze, kedves kolléga, ne komédiázzunk. Ön meg akar házasodni. Nem először. Már három tanítónő fordult meg előttem, mióta ön itt van. Mind a háromnak fölajánlotta szívét és kezét. Mind a három elmenekült - nem ön elől, hanem ebből a sárfészekből. Énnekem tetszik ez a sárfészek. Tetszik, mert sehol a világon így nem élhetek magányosságban, mint itt. De most majd mégis itt fogom hagyni e fészket.
- Csakhogy a feleségem ne legyen, ugye?
- Ó, nem amiatt. Itt élhetnénk száz esztendeig s mégsem lennék az ön felesége. Sem az öné, sem a másé. Nemcsak azért nem lennék az ön felesége, mert tisztában vagyok azzal, hogy azért venne el, mert nincs a faluban más úrileány, de azért sem, mert egyáltalán senkinek sem leszek a felesége.
- Sok leány mondta ezt már.
- Igaz, sok leány mondta ezt és kevesen tartották meg. De én a kevesek közé tartozom. Hanem mint jó kollégámnak, kit igazán becsülök, megteszek egy szívességet: a jövő évre más helyre pályázom. Talán jön utánam egy oly tanítónő, ki megszereti ezt a sárfészket és megszereti önt is.
Szalóki arca most már a szó teljes értelmében gömbölyűre vált. Annyira nem tudott uralkodni magán, hogy belekapaszkodott a szavamba:
- Csakugyan elmegy, kisasszony?
Rég nevettem úgy a lelkemből, mint most.
- El, kolléga úr, el! - No lássa, - tettem hozzá, magamhoz térve a nevetésből - ennyit ér az ön szerelme. De sebaj, kedves kolléga, azért mi jó barátok maradunk. Fogadja el a barátságot: biztosíthatom, jó társaságba kerül.
Ezeknek a szavaknak az értelmét persze már nem értette, nem is érthette az én kollégám. De tényleg igen jó barátságban váltunk el, én meg szokatlanul vidáman léptem be kis szobámba.
- Fütyülj, rigó! - biztattam az én kedves pajtásomat.
S a rigó fütyült, ugrándozott. Én is ővele. Aztán egyszerre valami nehéz bágyadtság szállott reám. Ledűltem a pamlagra. Fejemet a pamlag vánkosába temettem és megeredt a szememből a könny zápor módjára. A szívem majd megszakadt.
Mért sírtam? Mit tudom én? Mért nevettem, ugrándoztam az előbb? - Mit tudom én?