Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Asszonyokról asszonyoknak" Gyarmathy Zsigáné
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Asszonyokról asszonyoknak" Gyarmathy Zsigáné
Az Ödön kocsija otthagyva a poros országutat, befordul a nyírfásba s az üdén zöldelő erdőcske dűlős utain halad tovább, mindig tovább, miglen a tetőre érve, egyszerre csak előtte szülőfalva, kék zománcú hegyeivel, karcsú tornyával s a tornyon most is úgy csillog az ércgomb, mint akkor, midőn kis fiú korában arra vágyott, hogy azt a fényességet hozzák le neki lapdázni. Valóban csoda, hogy a szülői ezt az egy kívánságát nem teljesítették: nyilván felhagyott idejekorán a kéréssel s abban múlt az egész.
Sűrű lombok közül öregesen, barnán emelkedik ki a Bántelkyek régi udvarháza. Ödön szíve nagyot dobban, azok között a tömör kőfalak között sok, sok alsó- és felsőtelki Bántelky látta meg ezt a ragyogó szép napvilágot. Az ősi családfának ő az egyetlen fiú, legfiatalabb hajtása: az utolsó Bántelky. A tanulásra is azért fogták olyan későn, hogy el ne csenevésszék.
Igaz, hogy későn kezdte, gondolja az ifjú, de hát azért még sem jól van ez így... végezhetett volna másként, hiszen ő nem buta... és amint a nagy udvarház mind méltóságosabban bontakozott ki a fák közül, úgy vált az Ödön kedélye nyugtalanabbá. Aztán egy kanyarulatnál föltűnt egy más ház is, piros cserépfedelével, repkényes oldalaival, nem nagy, de rendkívül csinos, kellemes épület; abban a házban lakik özvegy Nagy Arthurné Ilka leányával; az az asszony az oka mindennek: az gúnyolódott mindig, hogy ezen a vidéken - az Ödön kedves, szép szülőföldén - gyűlölik a betűt.
No hát lássa meg az az asszony, hogy nem gyűlölik! És az ifjú derűre-borúra olvasni kezdett; olvasott annyi sok fércmunkát össze-vissza, hogy fele is elég lett volna egy fiú megrontására; most már majd lesz miről beszélni az okos Helén nénivel ott a piros fedelű, repkényes, bájos kis lakban. Hiszen már előtte sem ismeretlen a regények világa! Vajon a kis Ilka olvasott-e annyit, mint ő? Nem hiszi... ej! de vége már a diadalmaskodásnak... nem fog oda menni, nem! Az ő bukott voltán ne szánakozzék az a tanult asszony!
Kocsija beér a faluba, végigdöcög a patak menti kövecses utcán; az utca üres, a hegyre futó kertekben foly a szénagyűjtés... jó, hogy nem lát senkit, őt ne is süvegelje ma senki, nem érdemes arra... Aztán egy faragásos utcaajtóban megvillan valami: a Varga Bori varrottas ingvállja; kezében üres korsót zörget; kilép az utcára, keresztül fut a lovak előtt: vízért fut a gyűjtők számára; szerencsés jó estét! kiált az úrfinak, hamiskás szép arcán mosoly játszik, sötét szemei lángolnak, aztán eltűnik a patakon túli fűzfák között; muszulyának aranyszín szegélye néha még át-átvillan a fűzágak között, aztán nem látja Ödön, hiába hajlik ki a kocsiból. Amint eltűnt a szép leány szemei elől, úgy eltűnt az ifjú lelkéből minden más egyéb, e deli szép alakon kívül. Mit bánja ő, akármint vélekednek is felőle a piros fedelű bájos kis lakban! Arra nem is gondol, hogy vajon az ódon udvarházban nem szívesebben vennék-e, ha jó bizonyítványt mutatna fel. Minden, minden eltűnt előle, csak azt érezte, hogy fiatal vére gyorsan száguld.
Igen, még ma fog beszélni az édes apjával... miről? ej! természetesen, hogy összekeléséről, azzal a lángoló tekintetű, gömbölyű leánnyal...
Az omladozó verandán Bántelky Simon kiveszi ezüst óráját és megállapítja, hogy öt óra és a nyakát teszi rá, hogy a fiú itt lesz félóra alatt. Erre a felesége nehézkesen feláll.
- Akkor szólítom a cselédeket, hadd nézzenek a kávé után.
Az öreg úr közbeszól.
- Ha fel van gyűjtve a széna, lehet; máskülönben ott ne hagyják: várhat az úrfi. Engem sem kínált édes anyám kávéval, pedig nyakam rá, hogy Ödön sem állít be különb bizonyítvánnyal, mint én.
A szilvásban ugyan még nem volt "villahegyre" rakva a dús rendek illatozó sora, de azért a ház asszonya sürgette az öreg csoszogó szakácsnét s a fiatal, mezítlábos szolgálókat, hogy fussanak befelé, mert tüstént itt lesz az úrfi.
- Tűzrevalót szedjetek, ti álomszuszékok, - kiált a szakácsné a szolgálókra és azok nyomban neki is esnek a sövénykerítésnek és az öreg csoszogó szakácsné nem elmélkedik afelett, hogy mivégre vannak Bántelky uramnak bükk- és fenyőerdei, ha az udvarán soha sincsen fa? De hát így volt ez mindig. Az öreg Bántelkynek még több volt az erdeje, de a tüzelőfája éppen ennyi volt, azon oknál fogva, hogy már kevesebb nem lehetett ennél. Az öreg Nyicza akkor mint fiatal Nyicza tépdeste a sövénykerítést a boglyas vén szakács tűzére, - mert amilyen elkerülhetetlen kellék egy-egy ilyen ódon udvarház tájékán a pompázó páva és rikácsoló gyöngytyúk, azonképpen kiegészítője a konyhának egy boglyas, piszkos szakács. Van még egy majorság, azt sem kell kifeledni a kúriáról: az "inas", ki egy személyben ispán, kertész, vadász s néha a kocsis is: így kívánja azt a család ősisége. A Bántelky-konyhán ugyan most nem szakács trónol, hanem az öreg boglyasnak egy neveltje, aki éppen oly jól főz s éppen oly piszkosan is: Nyicza, ez az utód.
Volt a szénagyűjtőben elég napszámos, de annak már az a rendje, hogy a házi cselédség is ott legyen; aztán ha ilyen időben érkezik egy szekér vendég, akkor lótás-futással, a rendes cselédek megkettőztetésével sikerül afelette nagy vacsora: így kívánja ezt a jó gazdasszonyság.
A száraz gally még pattog, a kávéőrlő már nyikorog és az ódon jármű befordul az ősi kúriára; és amint az édes anyja karjaiba szorítja az ifjút, az apa úgy félszemmel nézegeti és azt gondolja: bizony szép fiú, de nyakam rá, hogy rosszul áll a szénája. És rövid időn megnyugodhatott a nyaka állapota felől, mert igazán nem forgott az semmi veszedelemben. .
Azután - már a vacsora és beszéd után - a fiú szobájába tért: éppen úgy várja vetett ágya, mint hajdan, csakhogy ő nem kívánkozik bele úgy, mint hajdan; kikönyököl a nyitott ablakon és elgondolja, hogy ilyen megérkezés után még sem lett volna helyén való az öregével erről beszélni... igaz, hogy azt a másik beszédet, a vizsgaügyet nem vette annyira szívére, amint hitte volna... jó öreg! Nem is feledi el ezt a gyöngédszívűségét soha! Hanem azért mégis beszélni kell szívügyéről... igen, meg is mondja rövid időn, meg... de mit mond meg? Azt, hogy feleségül akarja venni a parasztleányt, a jobbágy-unokát? Azt. És tovább szemlélte a holdvilágban fürdő festői tájat és szíve annál zaklatottabban vert: a holdfény, a rejtélyes árnyak, a szerelem és regényesség zaklató vágyát csak fokozták... beszélni fog; beszélni, de előbb vele, Borival s majd csak azután az édes apjával.