Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Mire megvénülünk" Jókai Mór
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Mire megvénülünk" Jókai Mór
Melanie húgom csak nyolcesztendős volt még, de már oly szépen tudott zongorázni, mint más leány kilencéves korában. Én igen ritkán hallottam zongorát; odahaza anyám játszott néha, nemigen szerette. Loránd pedig csak a hanglépcsőzetet verte mindig, s az engem nem mulattatott.
Melanie húgom már operarészeket is vert, sőt egy francia négyest is eljátszott, ami engemet a legszélső bámulatra indított. Szép nagynéném erősen állítá, hogy még csak két éve, hogy tanul.
Bennem egy messzevágó terv kezdett fejledezni.
Melanie zongorázik, én hegedülök. Semmi sem természetesebb, mint hogy én eljárjak ide a hegedűmmel Melanie húgom zongorajátékát kísérni, s ha mi azután így állhatatosan nyolc-kilenc évig együtt hegedülünk és zongorázunk, lehetetlen, hogy utoljára az élet célját el ne érjük ezen az úton.
Ezúttal is iparkodtam kitüntetni hasznavehetőségemet azáltal, hogy én fordítottam a hangjegyek lapjait előtte, s erősen sértette önszeretetemet, hogy nagyságos rokonaim nem kérdezték nagyanyámtól, vajon én honnan értek a hangjegyekhez.
Mint minden jónak, utoljára ennek is vége lett; Melanie húgom a további műdarabokban még nem volt egészen betanulva, pedig én elhallgattam volna félig betanultan is, nagyanyám pedig készülődött visszatérni Frommékhoz. Bálnokházyék ugyan váltig maraszták, hogy jöjjön át hozzájuk éjszakára; de ő azt felelte, hogy oda szállt elébb, ott vagyok én is, s ő a kisebbel marad.
Úgy gyűlölöm érte magamat: ha eszembe jut, hogy én azért jó nagyanyámra még nehezteltem; pedig lábai porát kellett volna csókolnom azért a szaváért: én már csak a kisebbel maradok.
Bátyámat irigyeltem, akire nézve már otthon volt az udvari tanácsos háza.
Mikor búcsúzóban nagyságos rokonainknak kezet csókoltam, Bálnokházy egy ezüst lázsiás tallért nyomott a markomba, ragyogó munificenciával téve hozzá:
- Nesze, kisöcsém, egy kis mákos kalácsra való.
Hiszen az igaz, hogy Pozsonyban igen jó mákos süteményeket készítnek, az is igaz, hogy egy lázsiásért sok mákos szarvacsot lehetett apródonkint venni; valamint azt sem tagadhatom, hogy énnekem még soha ennyi pénz a kezemben nem volt mint sajátom, amivel rendelkezhettem, de mégis nem adtam volna két tallérért, ha azt az egyet nem kapom Melanie előtt.
Éreztem, hogy ez engemet megaláz az ő szemeiben. Nem bírtam kitalálni, hogy mit tegyek most azzal a tallérral.
Alig mertem eltávoztunkkor Melanie felé pillantani. Annyit mégis vettem észre, hogy rám se néz, mikor elmegyek.
Az ajtóban Loránd megfogta a kezemet.
- Te - szólt hozzám keményen -, azt, amit Bálnokházy a kezedbe nyomott, mikor az inas kinyitja a kocsiajtót, ajándékozd oda neki!
Ez nekem is tetszett! Arról meg fogják tudni, hogy ki vagyok. S nem sütöm többet le a szememet Melanie húgom előtt. Hanem mikor a tallért az inas kezébe nyomtam, úgy el voltam fogulva e tény nagyságától, hogy aki ránk nézett, bizton azt hihette, hogy az inas ajándékozott nekem valamit.
Vajon nagybátyám nem fog-e ezért kitiltani a házából?
Nekem még azután is a quadrille hangzott a fülembe; az a zongorázó tünemény kísért tova: óh, milyen messze elkísért!
Ő volt ambíciómnak kitűzött zászlója. Egy hosszú futtatás pályadíja, melyet meg kell érdemelni.
Képzeletemben egész világ népesült meg általa. Láttam az utakat, amelyen át őhozzáig el lehet majd jutni.
Én is olyan úr akarok lenni, amilyenek ők.
Fogok tanulni szorgalmasan; első eminens leszek az iskolában, tanáraim dicsekedni fognak velem, s a közvizsgákon mondani fogják: ebből valaha nagy férfiú lesz! Préklárummal fogom az ügyvédi vizsgát letenni; alispánhoz megyek joggyakorlatra, jurátusnak a királyi személynökhöz; ismeretségeket kötök előkelő nagy urakkal, nyájas, alázatos magamviselete által megnyerem jóakaratukat; szolgálatkész leszek; amit rám bíznak, végrehajtom pontosan; nem vegyülök rossz társaságokba, feljelentem, ha valahol valami rossz érzelmű tervet koholnak az elöljáróság irányában tartozott tisztelet megcsorbítására; ragyogtatni fogom talentumaimat; írok dicsőítő ódákat, panegirikonokat főispán, nádorispán, országbíró beiktatása, jubileuma, születésnapja alkalmával; - míg lassan én is szekretárius, asszesszor, szeptemvir, végre konziliárius fogok lenni, mint nagybátyám. Hahaha!
Mikor Frommékhoz visszaérkeztünk, valóban terhemre volt a kis piszének a nyájaskodása. Mindenféle hiábavalóságot összevissza fecsegett. Azt kérdezte, hogy miből állt az úri ebéd. Meg hogy igaz-e, hogy a konziliárius kisasszonyának olyan játékbabája van, mely táncol, gitárt ver, és a fejét hajtogatja hozzá. Nevetséges! Mintha olyan korbeli embereket, mint én és Melanie, még érdekelnének a babák. Mondtam Henriknek, hogy ezt tolmácsolja meg neki; láttam, hogy erre rossz kedve lett, s örültem, hogy lerázhattam a nyakamról.
Azt mondtam, hogy tanulni kell mennem, mert sok a lecke. Azután szobámba mentem, s elkezdtem tanulni. Két óra múlva azon vettem észre, hogy semmi sem maradt a fejemben abból, amit tanultam, minden hely tele volt abban a konziliárius leányával.
Este ismét összejöttünk az ebédlőben a Fromm családdal. Fánny ismét mellém ült, ismét jókedvű volt; olyan bizalmasan bánt velem, mintha nem tudom, milyen régi ismerősök volnánk; most már rettegtem tőle. Borzasztó volna abban a gyanúban állani a Bálnokházy család előtt, hogy az embernek van egy pékleány ismerőse, aki minden percben a nyakába ugrik, amikor meglátja.
No de szerencsére holnap már elviszik a háztól, s aztán ameddig én itt vagyok, addig ő távol van; olyanok leszünk, mint két ellenkező pólus, akik kergetik egymást.
Lefekvés előtt még egyszer jó nagyanyám lejött a szobámba. Kezemre adta holmieimet, fehérneműmet átszámlálta, amit mind magamnak kell ezentúl rendben tartanom. Zsebpénzt is adott, megígérve, hogy azt minden hónapban a Lorándéval együtt küldeni fogják.
- Aztán arra kérlek - szólt fülembe súgva -, bátyádra vigyázz! Ismét e szó!
Ismét az intés, hogy én, a gyermek, vigyázzak bátyámra, az ifjúra!
De amit az első mondáskor meg nem értettem, azt egyszerre felderíté előttem e második; először azt hittem: talán valami elcserélt bölcsesség, s komoly magaviseletem érdemlé azt a kitüntetést, hogy én vigyázzak bátyámra; most aztán kitaláltam: - a legjobb őr a véghetlen szeretet, s anyám és nagyanyám jól tudták azt már, hogy én Lorándot jobban szeretem -, mint ő saját magát.
Egyébiránt mitől félthetik őt, s mitől védhetném meg én őt? Nem lakik-e ő a legjobb helyen a világon, s nem lakom én tőle távol?
Nagyanyám megígérteté velem, hogy naplót fogok írni mindenről, ami körülöttünk történik, s azt neki minden hónap végén elküldöm. Lorándról is felírok mindent, mert ő maga igen rossz levélíró.
Megígértem.
És azután megcsókoltuk egymást, búcsút véve. Nekik korán hajnalban kellett útnak indulniok. Még akkor a Csallóközön át kellett Pozsonyig tengelyen utazni, hosszú volt egy napi út.
De én azért korán reggel, mikor a kocsi előállt, már felöltözve vártam rájuk.
Henrik még aludt, s azt mondta, mikor költöttem, hogy megvárja, míg a kemencét fűtik, s Márton legény jő diákul jó reggelt kívánni.
Az egész Fromm család lejött a kocsihoz búcsút venni az utazóktól.
Az a leány, ki helyemet elfoglalni ment, maga is szomorú volt. Nekem úgy tetszett, mintha ilyenkor, mikor szomorúan lesüti szemeit, sokkal kedvesebb volna.
Látszott szemein, hogy ki vannak sírva, s most erőlteti magát, hogy ne sírjon.
Nagyon röviden szólt hozzám valamit, azután felszökött nagyanyám után a hintóba.
Az ostor csördült, a lovak megindultak, s az én csereképmásom elindult az én kedves otthonom felé; én magam pedig itt maradtam az ő helyén.
És amint ezt a nagy egyedül maradást először meggondoltam, ahol mindenki idegen rám nézve, s még csak szavamat sem érti: egyszerre elveszett bennem a nagy férfiú, a hegedűvirtuóz, az első eminens, az udvari tanácsos, a hősszerelmes; nekitámasztottam a fejemet a falnak, és szerettem volna sírni, ha - tudtam volna.