Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Színek és évek" Kaffka Margit
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Színek és évek" Kaffka Margit
Másnap meglátogatott Melanie, a főispánné. Elküldte a kocsiját, és azt mondta, nem tízperces formavizitre jött, hanem igaz szeretet hozta, és rokonilag érdeklődik irántam. Szóval kedves, lebilincselő és kitanulhatatlan volt, mint rendesen.
- Kedves Magdám, nem veszed-e rossz néven a szinte tolakodó kérdéseimet; de érdekel és aggaszt a jövőd. Mi a terved? Lehetnék-e segítségedre? Van-e általában valami kis biztos anyagi, amire egyelőre támaszkodhass?
Éreztem, hogy kínosan elpirulok, mert tudtam, hogy ismernie kell a hiányzó uradalmi pénzek és egyéb rendetlenségek történetét; a zavaros dolgokat, amiknek úgy-ahogy rendezése fölemésztette az iroda minden folyó bevételét. Sértett a beavatkozása, de a gyors és merész kérdések zavarba hoztak, hogy kényszerítve feleltem.
- Azt hiszem, mindössze valami régebbi életbiztosításból térül valami; tán négyezer forint. Egyéb semmi.
- Hm! Hát ez, kedvesem, nem éppen sok bizony, bár több a semminél. Azonkívül nyolc szobára való bútorod van, ugye?
- No igen, de azt...
- Te nem lakhatnád természetesen! De a házbér, úgy tudom, fél évre kifizetve, és a bérleted tízesztendős. Még öt van hátra. Igen?... Magda, én most egészen rokonmód beszélek, azt mondom, amit én magam tennék a te helyedben. Mi volna, ha például megpróbálnád a kész, bebútorozott szobáidat kiadni, mondjuk nőtlen hivatalnokoknak a pénzügyről, törvényszékről, vasúttól, aztán két-három kosztos diákot venni. Te ott lakhatnál a két udvari szobában. A betanított cselédséged, jó szakácsnéd megtarthatnád.
Ámuló idegenkedéssel, némán néztem rá. A meglepetéstől nem voltam képes végigkísérni gondolatban, lehetőségben, amit mondott. Fürkészve nézett az arcomba.
- Vagy nézd - mondta hirtelen elgondolkozva -, ha ehhez nincs kedved, még sokkal ügyesebb dolgot is csinálhatnál. De nem értesz félre, ha elmondom, mit gondolok? Tebenned annyi kézügyesség van, Magdusom, ha te valami olyanra adnád magad, teszem egy szép, előkelő kalapdíszítő szalon vagy olyasmi, mint a nagyvárosokban van. Felmennél kicsit Pestre tanulni, aztán ha ragaszkodol ehhez a városhoz, mi asszonyok, hidd el, mind a kezedre járnánk, ahogy tőlünk telik. Nem bolt; nem, a saját lakásodon volna egy szoba erre a célra, eljárnánk hozzád, mint eddig, egy-egy teára, és közben trécselve, a tanácsodra hallgatva választanók meg a kalapjainkat, amiket most Pestről, Bécsből hoztunk árjegyzék után, találomra. De.. . én most nem tudom, Magdám, nem érint-e téged rosszul mindez? Ó, igen megnehezteltél rám!
- Dehogy, dehogyis... Végtelen kedves vagy, mint rendesen. Nem is érdemlem...
- Igen, igazad van, túl korai még most ez. Hisz fel sem ocsúdtál még a nagy fájdalomból. Bocsáss meg nekem, és semmire ne gondolj egyelőre. Csak az egészséged, ez a fontos. Hogy vagy? A kicsi fiad jól van-e?
Elrejtve csudálkozását vagy bosszúságát, gyorsan, ügyesen terelte át egyéb, sokféle tárgyra a szót, nyájaskodott, biztosított a szeretetéről, az ő utolérhetetlen kedves, de mégis érthetetlenül ideges, fensőbbséges módján, és félóra múlva kocsiba ült megint, ragyogó szőkén, szépen, finoman és okosan ment tovább az útján, és tán nem is gondolt többé velem. Az ő jókodó, fölényes természetének eleget tett, jó tanácsokat adott nekem.
- Borzasztó, borzasztó ez! - tört ki belőlem aznap este, mikor a Horváth Dénes oldalán a temetőkert lombtalan fái közt haladtunk. - Én nem bírom el az életet! Olyan átmenet nélküli, olyan kegyetlen! Hogy én most kosztadóné vagy kalaposasszony legyek itt, azt akarják. Hát lehetséges ez, mondja? Ilyen hirtelen, így, ugyanabban a lakásban! Inkább elbújdosni akárhová, hogy sohase lássanak!
Csendben haladtunk egy ideig a sírok közt a nyirkos, sikamlós úton. A miénknél egyszerre kitörő, heves zokogással, menedéket keresve borultam a fejfára, Horváth néma fájdalommal állt mögöttem.
- Magda - mondta hazamenet, és most megfogta a kezem, csendesen, hosszan az ajkához szorította -, higgye el nekem, hogy minden gondolatom maga; tudja, hogy mennyire szeretem, és ezt a haszontalan, semmirevaló életemet könnyen odaadnám magáért, ha egy kicsit használhatnék vele. Régen nem súlyosodott rám valami úgy, mint most a maga sorsa. Mennyit tépelődöm, ha tudná! És megtanultam most elátkozni az én léha, céltalan eddigi életemet, könnyelműségem, a holnapra nem gondolásom; amiért most egy tehetetlen senki vagyok, aki nem lehet támasza annak, aki legbecsesebbje a világon. Szánjon engem, Magda, ne vessen meg ezért! Amim van, a maga szolgálatára áll, és ha egy önfeláldozó barátra van szüksége bármiben, csak inteni kell nekem. Tűrjön meg, ne űzzön el az oldala mellől, úgysem tudnék elmenni. Talán jön valami váratlan dolog, ami mindent megold; a sors néha leleményesebb mindnyájunknál. Ma csak azt tudom, hogy végtelen szeretem!
A kapu előtt voltunk, és hosszasan éreztem a kesztyűn át ajka melegét. Akkor kikapcsolta a bőrkesztyű csatját a csuklóm felett, és ott csókolta meg, aztán újra és újra. Akkor hirtelen elhúztam a kezem, és bementem.
- Mennyi frázist mondott! - szólt bennem a jeges józanság, de a csókját mégis éreztem a kezem bőrén még később, lefekvés előtt is.
Otthon váratlan levelet találtam. Az anyám pesti nővére írta a részvétet az urával együtt, és rokonias szeretettel hívott fel magukhoz a télre. Hogy szórakozzam egy kicsit, és hogy valami okosat gondolhassunk ki együtt az én dolgom felől. Utóiratban hozzátette, hogy ágyneműt vigyek, és hogy a háztartáshoz a pesti viszonyokra tekintettel, járuljak hozzá havi harminc forinttal. Emlékszem, hogy epés keserűség és undor fogott el akkor ezen, holott (ma már jól értem) természetes és helyes dolog volt ez így. Akkor elkeseredve, de mégis reszketeg, félig bátortalan tűnődéssel, merésvággyal és izgatottan olvastam újra és újra, és gyűrtem a párnám alá a levelet. Valami okosat kigondolni a jövőm felől, szerencsét próbálni, vagy csak hogy vonzott az ismeretlen nagyváros, másfajta életnek látványa; vagy menekülni akartam innét, Telekdyék szívtelensége, a rágalmak vagy az emlékeim elől; vagy egy hiábavaló szerelem daca és félelme késztetett? Másnap határoztam.
Mint kusza álomjelenetek tűnnek eszembe életem képei abból az itthon töltött egy-két hétből még.
A vasúti állomás peronján állok, egy vonat indul meg, és a kisfiam kinyújtott, fehér karocskái gyámoltalan kapkodással integetnek búcsút a kocsiablakból. Az elkényszeredett kis síró mosolyát látom még és az anyósom gyászos, hirtelen megöregedett, reszketeg fejét mögötte, aztán egyedül ülök a kocsiba, megerednek a könnyeim égető-keserűen. "Csak egy időre!" - biztatgatom magam, de az érzésem azt súgja, hogy el hagytam tépni őt a szívemről.
...Majd egy szeles hideg estére gondolok, amikor elbúcsúztam a haldokló nagyanyámtól. A konyhaház régi, verandás szobájában feküdt, a feketült nagy tölgyfa gerendák alatt, és én révedező szemmel láttam újra a régi, nehéz, keresztlábú asztalt, a pohos fiókú almáriumot, az üveges szekrényt a százesztendős bálok kotillionordóival beragasztva. Elmúlt gyermekévek! Egy világ választott már el tőlük! Ott feküdt nagyon halványan már, szép, erős feje összeesve ezer pergamenszerű ránccal a fehér párnák közt, az orra körül, az állán már lila-kék árnyékai a közeli halálnak. De még búcsúzkodott, rendelkezett; felhasználva, hogy azon az estén csaknem mindnyájan odagyűltünk, körülte voltunk a családból. Átkérette az ügyvédet, ott mondta meg világosan, amit odáig István sem tudott, hogy a végrendeletében a három leánynak valami élethosszig való alapítványt rendel, kicsi pénzt, évi négyszáz forintot mindössze, hogy az a biztos és elkölthetetlen összegecske megóvja őket valamikor öregségükben a koldulástól. Milyen okos, mennyire éleslátó volt akkor is még ez a kitűnő erős asszonyember, e női pátriárka; mert több és más tudott lenni, mint "mater familias". Miért is fecsegett újfajta asszonytípusról nekem Telekdy Péter?... Mikor mind együtt voltunk, magához intette Istvánt, lehúzta ujjáról mindnyájunk szeme láttára a gyémántos, drága gyűrűjét, és kiszedte a fülbevalóit. "Ezeket neked adom... most, hogy mindenki lássa, és szavuk se lehessen... és István fiamé a ház és a birtok; teher nélkül áll most. Ezt akarom!" És szisszenés se hallatszott, mikor a párnára visszaejtette a fejét.
Kínosan rövid búcsúlátogatásokra emlékszem még, és a Zimán Ilka fagyos, hervatag szájára, amikor megcsókoltuk egymást. Ez örült tán legjobban, hogy most elmegyek. Egy nagyon kegyetlen napot a bútoraim csomagolásával töltöttem: a mennyezetig fel egymás hátára raktunk mindent, a két kis udvari szobába, naftalinos drága szőnyegeket és a szép, aranyos, amorettes szalongarnitúrát. Az első szobákat átbérelte tőlem Melanie, valami szegény, őrült testvérbátyja számára. Szürkületkor megálltam az elhagyott udvaron, a letarolt, szomorú kert előtt; elnéztem az elgazosodott virágágyak puszta kóróit, a gyep rozsdabarnára ázott foltjait, a lombtalan fákat, amiket szegény Jenő ültetett, s a málnabokrok fekete, kusza rajzát, amik olyan erősen, édesen illatoztak e nyáron. Milyen szörnyű régen!... Akkor láttam az üres verandán végigsétálni az idegen őrültet az ápolójával.
... Végre a vasúti kocsiban ültem, és azt mondtam magamnak: "Most megválok, elszakadok minden eddigitől, most egészen magános tudok lenni és szabad!" A kocsi indult, kihajoltam, Horváth Dénes, aki kikísért, ott állt még a faoszlop mellett lehajtott fővel, tehetetlen csüggedésben. Kivettem a gyászszegélyű kendőmet, és felé lobogtattam még.