Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Jelbeszéd" Karinthy Frigyes
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Jelbeszéd" Karinthy Frigyes
Igazad van, Boldizsár, keresztülmentem ezen a válságon én is. Huszonkét éves voltam, és az egész világból egyetlen dolog érdekelt, zaklató, nyugtalan kíváncsisággal: önmagam. Ki ez, kívül és belül, ki ez a vízcseppnyi mindenség, amihez ismeretlenül és ok nélkül jutottam, kiről nem tudom, mit ér nekem, és hová visz, s mégis annyira féltem őt, hogy felordítok, ha durván nyúl hozzá holmi avatatlan kéz, vagy mellbe löki a vihar? Tudtam, hogy egyetlen a világon, mert mindenben hasonlatos bár a többiekhez, az idő és tér végtelenjében ez a lény csak az, nem volt s nem lesz többé soha, akiről így beszélek: én.
Órák hosszú során át néztem arcomat a tükörben, kitágult szemekkel egyre közelebb hajoltam a fényes vízlap színéhez. Néztem mohón és sóvár kívánsággal szájam és szemem. Szerelmes voltam magamba. Ki fogja kifejezni valaha ebből az arcból, amit én tudok egyedül, aggódtam; ki menti meg a pusztulástól ez áll kifejezhetetlen vonalát s a fájdalmat, ami itt bujkál az ajkak között - mindezt, ami azért van így, s nem lehet másképpen, mert engem jelent, a kínok és gyönyörök legmélyebb forrását, az én édes, kegyetlen s önző, de formátlan indulataimat, érzéseimet, amikhez hozzáolvadt, s amiket szoborba öntött, s formába tökéletesített ez az arc? Ki menti meg, mert tudom róla, hogy el kell pusztulnia különben nyomtalanul ez értelmetlen létben, mely csak teremteni tud, de megtartani nem.
Mintázni kezdtem az arcom, jó Boldizsár. Hosszú órákat töltöttem a tükör előtt, s gyúrtam és faragtam az agyagot, hogy egy napon majd úgy nézhessek az agyagba, mintha tükörbe néznék, s megnyugodjam: íme, megfogtam a tükröt, és most már elmehetek, a tükör él helyettem, s beszél rólam, az idők végezetéig.
Igaz, igaz, Boldizsár, keresztülmentem a válságon. Megfaragtam a homlokomat, orromat és szájamat és államat - hiába! Minek a sok szó és magyarázat: nem sikerült. Orr, száj és homlok volt, nem én. A formák hidegen néztek rám - nem az én fejem, vagy nem az, ami benne lényeges, amit belőle féltek. Újra meg újra nekifogtam: talán itt volt a hiba vagy ott. Talán ezt a vonalat kell mélyebbre fognom, s akkor kapom meg azt a kifejezést, ami túl van a vonalakon. Ravaszkodtam. Megpróbáltam kivonatolni: a szájat kifaragtam erősen, s a többit hagytam, háttérnek - sok fej lett belőlem, és egyik se voltam én. Gondoltam, művészetemben a hiba. Tanulmányozni kezdtem a nagy szobrászokat - mi az a fortély, amit felhasználhatnék belőlük? Híve lettem Michelangelónak, aki roppant tömbökbe fogta össze a lágy életet, s kővé dermesztette, s híve lettem Rodinnek is, ki a formátlan és élettelen köveket, midőn aludtak, kifúrta - s a kövek lágy része kicsurgott, s ő hirtelen formált lágy s leheletszerű életet a kövek csurgó s hirtelen megalvadt véréből. Próbáltam ezt, próbáltam azt, minden hiába volt, Boldizsár!
Akkor éppúgy kétségbeestem ám, mint te. Bolyongtam, és bolyongás közben nem szűntem meg keresni - lopva és dühösen kerestem azt a hajlékony vésőt, azt a megértő anyagot, melyből és mellyel kifaraghatnám magam.
Anyád így ismert meg engem: tehetetlenség és meghasonlás útján találkoztam vele. Éreztem, hogy az anyag hűtlen lett hozzám - s ekkor én szerettem bele gyógyíthatatlanul az anyagba -, halálos bús nosztalgia fogott el, hogy fogadna vissza magába, s keverne el a földnek porával, mint ahogy én kevertem vissza a vályúba összetört szobraimat, mert éppen úgy nem sikerültem neki, mint ahogy azok a szobrok nem sikerültek, amiket belőle hasítottam. Anyád igen szép volt, Boldizsár, de engem nem szépsége, hanem az a végtelen, ismeretlen vonzás taszított hozzá, ami úgy áradt belőle, mint a nehéz földből árad az erő, mikor visszahull rá a feldobott kő s a felrepülő ember. Ostobaság, ne haragudj: azt hiszem, a köveket is vonzotta anyád. Egyszer egy kutyát láttam, egy vérebet, mely fogával szétharapta a láncot, s kitépte a lánc cölöpeit a földből, hogy anyádhoz futhasson, és megnyalhassa a kezét.
Szerettem anyádat, és ő megszeretett engem. Fölébe hajoltam, és a szemébe néztem, hogy temesse el szemébe az arcom. És anyád kinyitotta szemét, befogadott engem, és aztán lezárta a pilláit.
És ekkor, Boldizsár, ekkor felvette vésőjét, és faragni kezdett a vak szobrász. Így vénen, gondolatok sakkfiguráit tologatva, mosolyogva minden indulaton: mégis reszketni kezdek, Boldizsár, hogy eszembe jut. A vak szobrász - ó, Boldizsár, mily szörnyű -, a vak szobrász, ott a szuroksötét szobában, felemelte ujjait, és faragni kezdett rólam egy piciny, fehér szobrot. Először puha, nagy vonalakban megfaragta a fejem, behunyt szemekkel, két karomat keresztbe fektette, és lábaimat felhúzta. Aztán a részletekre tért. Megfaragta a szájamat, és megfaragta a koponyámat, és megfaragta a homlokomat. Aztán, még készületlenül, a kialakulás állapotában, megmutatta nekem kis szobromat.
Ó, Boldizsár, megrendültem egész testemben, és kihullott kezemből a véső! Még kicsiny volt akkor a szobor s a vonalak hevenyészettek. De én voltam az, Boldizsár, én voltam az, ahogy soha szobrász meg nem faraghatta - én voltam, az idők végezetéig! Rémület és borzongás suhant át rajtam, és az arcomhoz kaptam, ki látott engem, onnan a sötétből, ahol nincsenek szemek, és nincsen öntudat?
És aztán megnyugodtam, Boldizsár. A vak szobrász lefőzött, de nemcsak engem. Nincs többé vágyam, és nem érdekel már, mit jelentek én, s mi vár rám: itt ülök, az ő műhelyében, s csudálom őt, s gyönyörködöm benne - a te arcodba nézek, és mintha tükörbe néznék, ott látom arcomat, amit jobban megértett ez a vak szobrász, mint ahogy én valaha megérthettem. És rábízom a többit, nincs több dolgom, míg ő él, s munkálkodik helyettem.