Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Esti Kornél" Kosztolányi Dezső
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Esti Kornél" Kosztolányi Dezső
Esti letelepedett egy kávéház tornácára. Tegnap délután óta se nem evett, se nem ivott. De az ételnél-italnál is jobban vágyakozott arra, hogy végre életében először olaszul beszéljen, egy igazi olasszal. Bizonyos lámpalázzal készülődött erre. Nagyon lassan jött oda a pincér, egy öreg talián, hegyes, fehér szakállal.
Ez tudta, hogy a budapesti gyors érkezett meg, s ezért így szólította meg vendégét, majdnem zamatos magyarsággal: - Reggelizni tetszik? - Esti nem felelt, várt egy kicsit, majd így szólt: - Si, una tazza di caffé. - A pincér szívesen anyanyelvére fordította a szót: - Benissimo, signore - és máris indult. Esti azon való örömében, hogy ez a vizsga ily remekül sikerült, és hogy még többet társaloghasson, utána kiáltott: - Cameriere, portatemi anche pane, acqua fresca e giornali. Giornali italiani - tette hozzá hanyagul és magától értetődően. - Sissignore, subito - válaszolt a pincér, és elsietett, az ő leírhatatlanul kedves s-eivel.
Esti boldog volt. Boldog volt, hogy másnak nézték, mint ami, talán olasznak is, de mindenesetre másnak, egy idegennek, egy embernek, s tovább játszhatta szerepét, kiszabadulva abból a börtönből, melybe születésétől fogva bezárták. Felhörpintette feketéjét, melyet nagy alumíniumkancsóból öntött poharába a pincér, bevágott hat kiflit, négy zsömlét, aztán, mintha világéletében ezt művelte volna, beletemetkezett a Corriera della Sera lepedőjébe.
Amint így olvasgatott, rákiáltott egy hang: - Pane. Toprongyos, szutykos utcagyerek állt asztala előtt, négyéves kis lurkó, mezítláb, és a süteményes kosárra mutatott, igen határozottan. Esti adott neki egy zsömlét. De a fiúcska nem ment el. - Un altro - kiáltott újra. - Che cosa? - kérdezte Esti - Un altro pane - mondta a fiúcska - due - és mutatta, a levegőbe emelt két ujjával, amint itt szokásos, hogy nem egyet kér, hanem kettőt - per la mamma - és ezt is mutatta, az ő anyját, aki tőle pár lépésnyire állt a kocsiúton, mint egy színpadon, szemléltetően és hatásosan, mint egy könnyfacsaró giccsben, de mégis magasztosan. Fiatal, viharvert anyácska volt ez, szintén mezítláb, ingben, blúz nélkül, csak egy koszos szoknya lógott róla, és kócos is volt, arcbőre pedig olyan zöldes, amilyent Abruzzóban látni. Szeme sötéten fáklyázott. Ő meg a porontya egyenes derékkal, meg nem görnyedve figyelték, hogy mit fog művelni a straniero. Esti átnyújtott a fiúcskának még egy zsömlét. Az lassan tovább ballagott az anyjával, a mammá-val, akit annyira lehet szeretni. Egyikük se köszönte meg kedvességét.
Ez pedig kimondhatatlanul tetszett és jólesett Estinek. - Lám - gondolta -, ezek nem koldulnak, ezek követelnek. Régi szabad nép, a nyomorában is dicső. Mindig ott ült az élet asztalánál. Tudja, hogy övé az élet és a kenyér is. Sokat kellene itt élnem. Ez az érzékletesség, ez az őszinteség, ez a mindent átvilágító verőfény, ez a könnyű forma, mely mögött nem is sejtett tartalom lappanghat, izgat. Vérségi kapcsolat nem lehet oly erős, mint hozzájuk való vonzódásom. Csak ők gyógyíthatnak ki zavaros érzelmességemből.
A fizetésnél némi nézeteltérések támadtak, mert Esti nem értett egypár olasz számot, s a pincér, aki Esti kiejtésén rögtön észrevette, hogy nem olasz, azzal a nyíltsággal, mely ilyen gyerekemberrel szemben megengedhető, vallatgatni kezdte, hogy miféle nemzetiségű. Fölsorolt igen sok népet. - Austriaco? Tedesco? Croato? Inglese? - Esti csak fejét rázta. Aztán a pincér azt tudakolta, hol lakik egyébként, milyen városból jött ide, honnan származik. Esti erre egyáltalán nem felelt. Egy szigorú mozdulattal félreparancsolta az öreget, aki nem messze az asztalától egy oszlop mögé húzódott, s onnan méregette ezt az érthetetlen fiút.
Hogy honnan származom? - szavalgatott magának Esti, megmámorosodva a feketétől és az álmatlanságtól. - Onnan, ahonnan minden ember. Egy anyaméh bíbor barlangjából. Én is onnan indultam egy bizonytalan utazásra, melynek sem rendeltetése, sem utolsó állomása nincs feltüntetve az útlevélben. Kéjutazás? Remélem, az lesz, mert roppant szeretek élvezni mindent. Vagy tanulmányút? Bár tudhatnék mindent, amit eddig tudtak. Vagy csak affaire familiale? Azt se bánnám, mert imádom a gyermekeket. Szóval a föld férge vagyok, ember, mint te, kedves, öreg talián, jó is meg rossz is. Mindenekfölött azonban érzékeny és kíváncsi. Minden és mindenki érdekel. Mindent és mindenkit szeretek, minden népet és minden tájat. Mindenki vagyok és senki. Vándormadár, átváltozó művész, bűvész, angolna, amelyik folyton kisiklik az ujjak közül. Megfoghatatlan és átfoghatatlan.
Az Adamich-mólón közelről látta a tengert. Gyümölcshulladékok, rossz cipők, halszálkák úszkáltak olajfoltos tükrén. Fölháborodott, hogy a fenséges óceánt használják is valamire, nemcsak mindig imádják. Gőzös indult Brazíliába, Rio de Janeiróba. A levegőben sirályok vijjogtak, a tenger sirályai, a vihar királyai.
Már írni kellett volna haza egy új levelezőlapot aggódó édesanyjának. De ezt későbbre halasztotta. Nem is fért volna rá egy levelezőlapra az a sok kaland, mely megtörtént vele. Annyi emberrel ismerkedett meg, annyi új emberrel, és két másik anyával is. Családja megnövekedett.
Fürödni ment, hogy lemossa magáról az éjszakai fejfájást és szívdobogást, az iskolaport és mindent.