Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Kincskereső kisködmön" Móra Ferenc
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Kincskereső kisködmön" Móra Ferenc
Nem mondhatnám, hogy könyvkereskedői pályám ilyen váratlan befejezése nagyon elszomorított volna. Hiszen a ködmön a fő, gondoltam magamban, azért lakik benne tündér, hogy gondot viseljen rám.
No de itt aztán egyszerre a torkomba szaladt ám a szívem. Hiszen énnékem édesapám azt mondta, hogy míg a ködmönben tart, addig igazat kell mondanom, mert másképp úgy megnyúlik a fülem, hogy legyezhetem vele magamat.
Ejnye, ejnye, hogy én erről megfeledkeztem. Mi lesz most már abból, hogy Csontos Szigfridet úgy letagadtam? Tapogattam a fülemet, hol az egyiket, hol a másikat: hát egész világosan éreztem, hogy a jobb fülem máris hosszabb, mint a bal.
Szép füves árok húzódott az utca hosszában, az tele volt szép békanyálas pocsolyavízzel. Föléje hajolok, elmarkolászom a tetejéről a békanyálat, nézek a víz tükrébe: hát most meg már a bal fülem hosszabb a jobbnál.
Ezen aztán elkeseredtem, s tán még most is csordogálna a könnyem az árok vizébe, ha egy madárka rá nem száll a karomra.
Odatekintek, hát nem madárka az, hanem kezecske. De olyan könnyű kezecske, hogy annál a pintyőke nem lehet könnyebb. A kezecskéhez egy töpörödött kis néni tartozik, akinek furcsa kukulafőkötő van a fején, nagy kerek okuláré a szemén, madzagon lógó skatulya a bal kezében.
- Mit csinálsz te, fiúcska, ilyen későn este az árokparton? - kérdezte tőlem. Még a vékony hangocskája is olyan volt, mint a madárcsipogás.
- Siratom a füleimet - mondtam keserves szipogással.
- A füleidet, fiúcska? - csóválta meg a néni a fejét, hogy csak úgy csörögtek bele a pápaszem drótjai. - Azokat bizony ne sirasd, mert megvannak. Mégpedig friss jó egészségben vannak. Szép nagy füleid vannak, te kisfiú.
- Hisz é-é-éppen azért sí-í-í-rok - eredt meg újra fájdalmam patakja.
A kis néni aztán leült mellém az árokpartra, és elmondatta velem, ki vagyok, mi vagyok. Halk kis kacagásokat hallatott közben, aztán gyöngéden megcsípte mind a két fülemet:
- No, ez egyszer még elengedem a büntetést, de ezután mindig igazat mondj, kis Gergő, mert füled bánja füllentésed. Most pedig elmegyünk mihozzánk, mert ilyen későn nem engedhetlek egyedül bolyongani a városban.
Nagyon megnyugodva tettem a kezem a kezébe, mert éreztem, hogy ez az öreg néni nem lehet más, mint a ködmöntündér. Az ideje ugyan nem lett volna még itt, de bizonyosan azért jött elő, hogy segítsen rajtam. Hát a kincseket ugyan előadja-e mindjárt?
A skatulyát az én karomra húzta, aztán ballagtunk egymás mellett apró lépésekkel az üres utcákon. Néha meg-megráztam a skatulyát, csörög-e benne a kincs. Nem csörgött, csak zizegett.
Keskeny pallón mentünk át egy folyóka felett, a tündér azt mondta, jól megfogjam a kezét, hogy le ne csússzak. Jól átfogtam a markommal a vézna, finom ujjacskát, s éreztem, hogy a középső ujján keményebb a köröm, mint a többin.
"Aranykörme van, mint Szép Meluzinának" - mondtam magamban, mint mindenféle mesékben tudományos kisfiúhoz illik.
Igen takaros kis házban lakott az aranykörmű tündér; elmondhatom, hogy azóta se láttam olyan kis házat. Nem is ház volt az, csak házacska, és nem ajtó volt rajta, csak ajtócska és ablakocska és abban muskátlibokrocska icipici cserepecskében.
Mindjárt megkeressük a gyufácskát, és meggyújtjuk a lámpácskát - tipegett ide-oda a tündér, és én kezdtem nem érteni a dolgot. Minek őneki a gyufácska és lámpácska, mikor sokkal könnyebben is csinálhat világosságot? Csak megkocogtatja a körmével a gerendát, s abból egyszerre kipattan egy aranylámpa, és...
És az aranylámpa csakugyan ott sugárzott már az asztalocskán, és elöntötte fénnyel a két székecskét és az ágyacskát és sublótocskát és a falon a kakukkos órácskát és a kanárimadár kalitocskáját. De én ezt mind csak később láttam, az első tekintetem a tündér ujjára esett - és ó, nem aranyszínű volt rajta a köröm, hanem fekete.
"Vaskörme van!" - szomorodtam el.
Mindegy, a vaskörmű kezecske oly gyorsan kinyitott egy faliszekrénykét, és olyan fürgén szedett onnan elő fehér cipócskát, lúdmájacskát, tányérkákat, hogy azt a világon semmilyen aranykörmű kéz nem csinálhatta volna ügyesebben. S ebben a percben igazán nem jutott eszembe, hogy az én meséimben a tündérek soha nem ettek libamájat - úgy gyúrtam befelé, amit elém raktak, mint akármelyik mesetudatlan, csodaködmöntelen, éhes gyerek.
Csak arra kaptam fel a fejemet a tányérból, mikor a tündér megszólalt:
- Hát te, pajtás? Nem vagy éhes?
- De még egy kicsit éhes vagyok - sunyítottam a tálra. Biz ott már sokkal kisebb darab májacska piroslott, mint amekkorát én betessékeltem.
A tündér kis kacajocskája újra felcsendült.
- Nem téged értettelek, kisfiú. Ezt a pajtást értettem - mutatott a kályha felé a vaskörmével.
A kályha előtt egy nagy fekete macska huzakodott és ásítozott. Az ő neve volt Pajtás. Nagyon furcsa volt ez a feketeség a csupa fehér szobában, s nekem megint kezdett nem tetszeni a dolog.
"Vaskörme van, fekete macskája van."
Lomha, puha léptekkel a Pajtás odaoldalgott az asztalhoz, fölért majd a lapjáig. Fejét odafektette a tündér ölébe, az pedig kétfelé szegte a maradék májat.
- Ne, Pajtás, ne, kisfiú.
Ő maga nem evett semmit, s ezen egy kicsit felderültem. No, mégis tündér lehet.