Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Légy jó mindhalálig" Móricz Zsigmond
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Légy jó mindhalálig" Móricz Zsigmond
Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba s a rábámuló segédnek azt mondta, hogy: "kérem szépen, a kirakatban láttam egy könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni."
A segéd megkereste s meg is találta. Harminc krajcárt kért érte s ő ezen nagyon elbámult, mert el volt készülve a legrosszabbra, egy egész forintra is. Annál több pénze tudniillik nem volt.
Úgy futott el a könyvvel, mint a kis kutya, ha jó falatot vetnek neki. A csontot ott rágja az asztal alatt, de ha valami igen jót kap, akkor elfut, mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést s visszakéri a gazda...
Hát ez a könyv nem az volt, aminek ő gondolta, nem a Csokonai versei voltak benne, hanem valami fecsegés az életéről.
Az első oldalán, ahogy olvasni kezdte, mindjárt olyat olvasott, amiből egy szót sem értett: "A fiziológia által ma már igazsággá emelt ama sejtésnek, miszerint a léleknek minéműségei s ereje éppúgy által mennek a származással együtt a gyermekekbe, mint a testéi, a szellemi öröklésnek érdekes példája Csokonai Vitéz Mihály."
Ezt sokszor kezdte, próbálta olvasni, de nem értette.
Így volt aztán az egész könyvvel, úgyhogy lassacskán nem is tartotta sürgősnek az elolvasását, de azért nagyon boldog volt, hogy megvette s hogy megvan, sokszor megnézte a címlapját, amelyre fent a felső jobb sarkán ráírta erélyesen a nevét, hogy: "Nyilas Mihály 1892." Lent a lap alsó felén kék festékkel oda volt nyomva egy cifra bélyeg, hogy "Spitz Ödön jogász". Ezt könyörtelenül tintával keresztülhúzta.
Rendkívüli és kimondhatatlan gyönyöröket élvezett, hogy neki van egy saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét.
Most már egyéb is volt a fiókban. Egyik osztálytársától megvett egy füzetet öt krajcárért a Történelmi Arcképcsarnokból, aki biztosan otthonról lopta el s úgy árulta tízpercben az osztályban s megígérte, hogy többet is fog szerezni. Azt a fiút különben Kelemen Imrének hívták s nagyon gyenge tanuló volt, az öt krajcáron rögtön vett két almát és egy zsemlyét s azt megette az ő szeme láttára, így hamar végzett az öt pénzzel, ellenben ő nagyszerű örömöket érzett, hogy koronás királyok és üstökös hősök laknak a fiókjában, a boldog hideglelés is utolérte, hacsak a sarkát megpillantotta a füzetnek, s különben elhatározta, hogy le fogja valamennyit rajzolni s e célra már vett is öt darab rajzlapot.
De a legújabb s legfőbb kincse ezen valamennyin túltett.
Ott, ahol tavaly lakott, a kistanács-utcai tanító bácsinál, a kamarában talált egy pergamentkötésű könyvet, amelyet a gyerekek labdának használtak. Ezt a könyvet abban a pillanatban, ahogy meglátta, rögtön elhatározta, hogy el fogja sajátítani. Nem is a könyvet, mert ahogy belenézett, látta, hogy valami latin s a latinból elég volt neki az, amit az iskolában nem tudott, hanem a fedele! A fedelét kívánta meg rettenetesen. Második, harmadik vasárnap is elment a bácsiékhoz s egy óvatlan pillanatban győzött a szenvedély, kiszakította nem kis munkával a könyvet a fedeléből, a könyvet otthagyta a kamarában, de a fedelét bedugta a kabátja alá.
Jóformán búcsúzás nélkül menekült a kollégiumba. Ott se mutatta meg senkinek a világért sem, de se aludni, se tanulni nem tudott, míg csak ötven ív papírt nem vett s elment a Darabos utcába a könyvkötőhöz, aki ott lakik a Csokonai szülőháza mellett s teleköttette a pompás fedelet fehér papírral.
Hogy becézte aztán ezt a sárgás, finom bőrkönyvecskét! A könyökével tisztítgatta, mert sok volt még rajta a plezúr s a föld, labdakorából... Ebbe a könyvbe mindent bele akart írni. Még nem is tudta, hogy mit kellene, de tele volt izgalommal s izgatottsággal, csak a gondolatára is, hogy ezt ő mind teleírja. A gyomra mindig idegesen remegett, a belei, valami belső láztól, ha erre a könyvre nézett, ebbe ő valami olyan szépeket akart írni, amilyet még senki soha... ő nem tudja, hogy mit, de nagyon szépet... Mindjárt az elejére beírta a nevét, úgy csinálta meg ezt az első oldalt, ahogy a könyvek címlapja szokott lenni. Címül ezt az egyszerű szót választotta: "Jegyzetek". Ebbe senki sem köthet bele. Középre megint a nevét, szépen, nagy s erélyesen megrángatott betűkkel: "Nyilas Mihály". Alul odaírta, hogy: "Debrecen" s ez alá az évszámot "1892".
De aztán napok teltek s nem írt bele semmit.
Félt is írni, mert hátha valaki belenéz s elolvassa... megkritizálja... esetleg följelenti érte... esetleg ellopja... esetleg kineveti... Máris nem volt megelégedve még ő maga sem... nem szépen sikerült a címlap... Ahhoz képest szép, hogy ő csak második gimnazista, de ő valami olyan szépet szeretett volna, amilyen szépet csak álmodni lehet... Azt látta, hogy a betűi nem lettek szebbek, mint amilyet az iskolai füzetekbe ír: pedig ő azt gondolta, hogy ebbe a könyvbe százszor szebbet fog tudni írni... Azt hitte, hogy ebbe a könyvbe olyan betűket ír, hogy aki meglátja, felkiált: ejnye!...
Nem lett szép, csúnya lett, inkább csúnyább, mint az iskolai írása, mert ott muszáj gondosan írni, de itt merészen akart írni s csak olyan gyerekes firka sikerült... Kínt okozott neki ez a címlap, nagy csalódást okozott, a saját erejéből, a képességeiből kellett kiábrándulnia... s mégis a kín mindig örömmel vegyült, valami nagy, nagy feladatot látott ebben a könyvben, amit meg kell, amit meg fog oldani... egy megostromlandó vár volt ez, ami a legfőbb dicsőséget szerzi meg, ha sikerül...