Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Egy mérnök regénye" Pálffy Albert
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Egy mérnök regénye" Pálffy Albert
Két év múlt el.
Szabolcsy Gábor mérnöksegéd a rábizott munkát oly gyorsan, helyesen, pontosan végzé be, hogy főnökei semmi hibát, semmi javítani valót nem találtak abban. Elfogadták tehát tervezetét s a tényleges építés alatt is, mint a részvényes társaság közege, felügyelői minőségben őrködött munkája fölött.
Mikor pedig készen volt a vasút s a vonatok a kitűzött órában és percben jöttek, mentek, a mi Gáborunk, a Bodrogköz felső vidékén már mint rendes fizetéssel ellátott szakaszmérnök hivataloskodott, éltekorának nem egészen huszonnegyedik évében.
Hivataloskodása közben elégszer átrobogott a vonattal a réthfalvi kastély kertje mellett. Látta, hogy a honvédezredes sírját vagy húsz lépéssel alább állították fel. Hallotta a vidékiektől, hogy a báróné az obeliszket jobb mesterekkel újra megfaragtatta, sőt, változván a viszonyok, most már az elhunytnak teljes nevét, címét és honvéd-hadseregbeli rangját egészen kiírva, a kőre metszette.
A kert azonban csendes s hallgatag maradt, s tán még inkább elvadulva, elhanyagolva, mint azelőtt.
Hát a kedves kis Lenke kisasszony hová lett? Pedig, hogy ígérkezett egykor, hogy ahányszor hallani fogja a mozdony füttyét, mindig fölszalad a pálya töltéseig, üdvözli az átutazó ismerősöket és lebegteti zsebkendőjét, míg csak el nem veszti őket látköréből.
Soha egyszer sem látta; de nem is csodálkozhatott rajta, mert meghallotta a vidékiektől, hogy a kis leányt nevelőintézetbe vitték, valamelyik apácakolostorba, Váradra vagy Kassára.
Egyszer, augusztus hónak naptól ragyogó délutánján, közel Réthfalvához volt dolga. Eltöltött már több napot a szomszéd állomás pályaházában s aztán felült azon szörnyű kis járműre, melyet két ember hajt, és sebesen átiramlik a pálya felszínén.
A réthfalvi kastély kertje mellett már állott a 77-ik számmal jegyzett őrház s itt megállapodott.
Leszállt a kis kocsiról, belépett a rozzant rácskerítés hézagain keresztül a kertbe s meglátogatá a sírkövet, mely iránt egykor oly közönyt mutatott, de mégis ki tudja mit érzett?
Ott állott tehát néhány percig a sírkő előtt s levett kalappal olvasta el a teljes feliratot. Titkos sóhaj lebbent el ajkairól s aztán újra visszament munkája folytatására.
Még az utolsó percben is visszanézett, de nem látott senkit.
Igen, nem látott senkit; egy lelket sem: de ebből nem következik, hogy őt sem látta volna valaki.
Lenke kisasszony járt a kertben, mert iskolai szünidő levén, a két legforróbb nyári hónapot itthon töltötte. A kis leány látta a rögtön jött s rögtön távozott tüneményt s aztán gyors futással rohant anyjához, aki a kastély verandája előtt a hársfák alatt hűsölt és olvasgatott.
- Mamám! - kiáltá még távolból - képzeld: ő itt volt. Én láttam őt. Bejött a kertbe, körülnézett; elolvasta a sírkő felírását s aztán megint eltűnt.
- Ő! - felele a báróné csodálkozva - kiről beszélsz? ki az az ő?
- Hát édes mamám, az a mérnök, aki a vasutat építette s aki egyszer itt ebédelt nálunk.
A báróné félrevetette könyvét, anyai szeretettel inté magához gyermekét és átölelé. Aztán oktató hangon mondá:
- Kis leányom, te helytelenül fejezted ki magadat. Tanuld meg, hogy így röviden "ő"-nek csak a legközelebb hozzánk tartozókat szoktuk nevezni. Az apát, az anyát és a testvért. Minden esetben pedig csak azt, akiről más is tudja a családban, kiről van a szó? Te pedig idegenről mondtad, hogy láttad őt. Hogy találja ki mamád, kit láttál, minden kérdés és magyarázat nélkül.
A kis leány elpirult és elhallgatott. Nem tudta ugyan megmagyarázni miért? de titkos ösztöne súgta, hogy meggondolatlan beszédével valamit elárult, amit jobb lett volna elhallgatnia.
Tán, hogy ő ezen emberről többször gondolkodott, mint ahányszor beszélt.
A báróné pedig, hogy az adott lecke után, újra megnyugtassa leányát, karjai közé szorította gyermekét, százszor megcsókolta, az alatt pedig lelki szemével benézett a bizonytalan jövő titkaiba.
- Szegény kis leányom, - gondolá, telve anyai aggodalmakkal - ki tudja, hol él, hol rejtőzik e pillanatban azon ismeretlen, akit te egykor szívedben csak ő-nek fogsz nevezni? Valószínűleg most hallgatja a jogot valamelyik egyetemen. Vagy már elmehetett komoly nevelőjével külföldi első nagy útjára. Most nézi szép Olaszországot, boldog Franciaországot, dúsgazdag Angliát. Ki tudja, hát ha ezen titkos ő, éppen most Párisban dőzsöl, könnyelműen pazarolja örökségét, eszeveszetten tékozolja ifjúságát. Ki tudja, hát ha ez a jövendőbeli ő, már nem is fiatal ember? Nős, gyermekei vannak; később özvegy lesz és szürkülő szakállal, mint karvaly jő, hogy elragadja tőlem szelíd galambkámat.
Az öreg, de dúsgazdag kérő oly megszokott és mindennapi tünemény a mi nagyvilági társadalmunkban!
Aztán fönhangon kérdé:
- Beszéltél azzal az úrral?
- Oh, nem mamám. Mikor megláttam, elrejtőztem a bokrok mögé: mert nagyon féltem; rettenetesen megijedtem tőle.
- Megijedtél?
- Mert két év óta, hogy nem láttam, olyan nagy fekete szakálla nőtt.
- Dőre kis leány. Azt jól tetted, hogy visszafordultál és nem beszéltél egy idegennel, aki engedelem nélkül áttör a kert kerítésén; de máskor ne rejtőzz el, hanem menj más útra, vagy jőjj egyenesen hozzám.
- Igen, mamám.
Ezalatt az ifjú mérnök már a második állomáson is túl volt és nem sokára megérkezett útja céljához, ahol könnyű járművéről leszállt s találkozott az itt rá váró szolgabíróval, kivel holmi kisajátítási ügyekben még mindig akadt hivatalos elintézni valója.
A munka néhány órát vett igénybe, s midőn az ellenkező irányból érkező rendes vonat a pályaház elé ért, mindketten felültek s visszautaztak a megye székvárosába.
A nap már gyorsan hanyatlott a láthatárt elzáró hegylánc gerince felé, a vonat elrobogott a réthfalvi kastély kertje fölött, s ketten gyönyörködve néztek le a kies völgybe, melynek lejtőjén a báróné kastélyának tetőzete a búcsúzó nap sugaraitól elöntve, vérvörös lángban égett.