Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Egy magános sétáló álmodozásai" Jean-Jacques Rousseau
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Egy magános sétáló álmodozásai" Jean-Jacques Rousseau
Mikor a tó hullámzása nem engedte meg a csónakázást, délutánomat azzal töltöttem, hogy bejártam a szigetet, jobbra-balra herborizálva, most a legmosolygóbb és legmagányosabb zugokba ülve le, hogy ott kedvem szerint álmodozzam, majd a földgátakon és dombokon álldogálva, hogy végigfussam szemeimmel a tónak és partjainak kevély és elragadó tájképét, amelyek egyfelől a közeli hegyek koszorúiban végződtek, másfelől pedig gazdag és termékeny síkságokká szélesbültek ki, amelyeken az ember szeme egész a távolból szegélyző kékes hegyekig elhatolt.
Mikor az est közeledett, leszálltam a sziget magasabb pontjairól és szívesen le-leültem a tó kavicsos partján valami rejtett menedékhelyre; itt a habok loccsanása és a víz hullámzása lebilincselvén érzékeimet és kiűzvén lelkemből minden más gerjedelmet, azt édes álmodozásba ringatták, amelyben sokszor - anélkül, hogy észrevettem volna - az éj is rám köszöntött. A víz apálya és dagálya, annak folytonos, időközönként hol emelkedő, hol gyöngülő zúgása szakadatlanul foglalkoztatván füleimet és szemeimet, kipótolta a belső mozgalmakat, amelyeket az álmodozás kioltott bennem és elegendő volt arra, hogy gyönyörrel éreztesse velem létezésemet, a gondolkodás minden fáradsága nélkül. Időről időre valami halk és futólagos elmélkedés támadt bennem a világ dolgainak állhatatlanságáról, amelynek a víz felszíne a képét tárta elém; de ezek a futó benyomások csakhamar elmosódtak a folytonos mozgás egyformaságában, amely körülringott és amely lelkem minden tettleges részvétele nélkül mégis oly erősen lenyűgözött, hogy mikor az óra és a megállapított jeladás intett, csak erőfeszítéssel bírtam magam onnan kiragadni.
Vacsora után, ha szép volt az este, valamennyien még egy sétát tettünk a töltésen, hogy a tó üde levegőjét beszívjuk. Közben leültünk a kerti házban, nevetgéltünk, csevegtünk, dudorásztunk valami régi nótát, amely nagyon is fölér a mai mesterkélt dalokkal s végül eltelt napunkkal megelégedve és holnapra hasonló napot kívánva tértünk nyugvóra.
Ilyenformán töltöttem, ha néhány váratlan és alkalmatlan látogatást leszámítok, időmet a szigeten való tartózkodásom alatt. Mondja meg hát valaki, mi volt ebben oly vonzó, ami oly élénk, oly gyöngéd és oly tartós sajnálkozásokat fakaszt szívemből, hogy tizenöt év eltelte után is lehetetlen erre a kedves lakóhelyre gondolnom anélkül, hogy a leghevesebb sóvárgással mindannyiszor oda vissza ne kívánjam magamat?
Hosszú életem viszontagságai alatt észrevettem, hogy a legédesebb élvezetek és a legélénkebb gyönyörök időszakai éppen nem azok, amelyeknek emléke leginkább vonzza és megindítja szívemet. A mámornak és a szenvedélynek e rövid pillanatai, bármily hevesek legyenek is, éppen hevességüknél fogva az élet egyenes vonalán csak ritkásan elszórt pontok. Sokkal ritkábbak és futólagosabbak azok, semhogy állandó állapotot alkossanak és az a boldogság, mely után szívem sóvárog, nem múló pillanatokból áll, hanem az oly egyszerű és állandó állapot, amelyben semmi különös élénkség nincs, hanem a tartama annyira növeli a báját, hogy benne végre a legfőbb boldogságot feltaláljuk.
A földön minden örökös hullámzásban van. Semmi sem őriz itt meg állandó, maradandó formát és a külső dolgokhoz fűződő vonzalmaink ezekkel együtt szükségképpen elmúlnak és megváltoznak. Azok mindig előttünk vagy mögöttünk járnak, a múltra emlékeztetnek, amely nincs többé, vagy utalnak a jövőre, amely sokszor nem következik be; semmi szilárd pont nincs, amihez a szív ragaszkodhassék. Ezért itt alant csak oly gyönyörben van részünk, amely elmúlik; ami a tartós boldogságot illeti, kételkedem, hogy az itt ismeretes lenne. Leghevesebb élvezeteink közt alig van egy oly pillanat, amelyben szívünk igazán elmondhatja: Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana! És hogyan lehet boldogságnak nevezni azt az elfutó állapotot, amely nyugtalanul és üresen hagyja szívünket, amely untalan sajnálkozni késztet valami után vagy még kívánkozni valamiért?
De ha van oly állapot, amelyben a lélek eléggé szilárd talapzatot talál arra, hogy azon teljesen megnyugodjék és abban egész lényét összeszedje anélkül, hogy az egész múltat vissza kelljen idéznie vagy a jövőbe előretekintenie; ahol az idő semmi magában véve, a jelen mindig tart, mindazáltal tartamának minden jelzése és az egymásra következés minden nyoma nélkül, a veszteség és élvezet, a gyönyör és fájdalom, a vágy és félelem minden más érzése nélkül, mint csupán létezésünk érzése és ez az érzelem egyedül képes azt tökéletesen betölteni; amíg ez az állapot tart, az, aki benne van, boldognak nevezheti magát, nem tökéletlen, szegény és viszonylagos boldogsággal, amilyen az, amelyet az élet gyönyöreiben találunk, hanem kielégítő, tökéletes és teljes boldogsággal, amely semmi ürességet nem hagy hátra a lélekben, amelyet ez betölteni óhajtana. Ilyen az az állapot, amelyben Szentpéter-szigetén magános álmodozásaim közben sokszor találtam magamat, akár csónakomban végigterültem és a víz kénye-kedve szerint engedtem azt tovasodortatni, akár a hullámzó tó partjain vagy egyebütt, egy szép folyó vagy kavicsos ágyában csörgedező patak partján üldögéltem.