Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Pipiske" Szabóné Nogáll Janka
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Pipiske" Szabóné Nogáll Janka
Eh, hát vele is csak az történt, ami ezer meg ezer emberrel. Fordult a sors kereke és el kellett hagyni sok mindent, ami kedves és drága volt. Most más következik, új, szokatlan világ. De ki tudja: nagyon messze van-e a vigasztalás, az öröm, a viszontlátás.
Érdeklődve nézegette a tájat, mely minél tovább mentek, annál inkább változtatta színeit. Régen elhagyták már a haragoszöld fenyveseket; derűs tölgyerdők bukkantak elő, sima zöld hegyek, melyekre mintha furcsa tarka szőnyegeket raktak volna, úgy nyúlnak föl, le a vetések. Egyik sárga, másik barnapiros, van tarka is, telve virággal, piros, kék foltokkal.
A hegy lábánál sima zöld síkság terül el. Mintha egy jó anya terítette volna le puha zöld bársonyszőnyegét, pajkosan futkározó, cicázó babácskájának, hadd játszék rajta kedve szerint és a Hernád fel is használja a szabadságát, futkos, ficánkol a zöld pázsit között, ezüstös kacskaringói kicsillannak majd itt, majd ott, a virágos rétek mentén.
A vonat szinte versenyt futott vele. Apró falvak, piros fedelű házacskák állították meg itt, ott. A gőzmasina vidáman fütyölt egy hosszú éles "jó napot" és a vonat megállott pár szóra, néhány percre. Aztán mintha megriadt volna, hogy az a fürge, ficánkoló Hernád már hol járhat ezalatt! - utána iramodott.
Pipiske majdnem tapsolt örömében, mikor észrevette, hogy utolérték, itt van már megint, de mi a nyomában vagyunk. Hanem egyszer, míg Pipiske az úti cókmókját rakosgatta, csak elbújt valahová, elrejtőzött a gőzmasina elől, mely mintha nagyon megharagudott volna azért a hűtlenségért, egy nagyot, éleset sivított és befutott egy csomó ház közé, hosszú, komor csarnok fedele alá és ott prüszkölve, tüsszögve megállott.
- Kassa! kiszállni, - hangzott a jelszó és Pipiske leszállt a tolongó, zsibongó emberek közé. Kézitáskáját erősen fogta, nekiindult a várótermek irányában. Nagymama mondta, hogy akkor vegye ki zsebéből a táviratot, melyet reggel kaptak, lobogtassa meg s erről megismeri majd valaki.
Pipiske tehát engedelmeskedett és magasra tartotta a táviratot, melyet nyomban zörgetni kezdett a szél.
- Horváth kisasszony... szólt akkor a háta mögött valaki.
Pipiskének már a nyelvén volt:
- Nem. Én Mecséry Paula vagyok!
De még idejében eszébe jutott, hogy ezentúl rejtegetnie kell igazi nevét. Elpirult az első hazugság gondolatára és csak meghajtotta magát az idegen nő előtt.
Egy sovány, szőke asszony állott előtte, fürkésző szürke szemekkel s nagyon édeskés beszéddel.
- Horváth kisasszony. Csodálatos! Még ki sem vette a táviratot, melyet jelnek határoztunk meg tisztelt nagybátyjával, én rögtön sejtettem, hogy kegyed lesz a miénk. Én ugyanis Marosszeghyné őnagysága társalkodónője, jól mondva, bizalmas barátnője vagyok. Márton Valéria kisasszony.
- Van szerencsém, - felelt Pipiske és nagyon elpirult. Úgy bántotta, hogy ő nem mutathatja be magát.
Kezet fogtak.
- Remélem, jó barátságban leszünk, - szólt Valéria kisasszony. Aztán intett egy hordárnak, ki átvette a Pipiske táskáját. Az előre ment, ők ketten utána.
- Jó barátnők leszünk, - folytatta Valéria kisasszony, - és tiszteletben tartjuk az egymás érdekeit. Nemde?
Pipiskének fogalma sem volt róla, hogy minő érdekei lesznek neki és minők lehetnek Valéria kisasszonynak. De csak ráhagyta, szótlan beleegyezéssel.
- Nem sokáig maradunk itt, - szólt újra Valéria kisasszony, részint azért, mert nagyon szeretett beszélgetni, részint, hogy megkedveltesse magát ismeretlen védencével. Nagyon hízelgő, kedveskedő modora volt, mint rendesen a ravasz nőknek, kik úgy kéz alatt, látatlanban, annál többet tudnak és szeretnek véteni az ellen, kinek a bizalmát és szeretetét megnyerték kedveskedő modorukkal.
- De azért, ha éhes, kedves Horváth kisasszony, hát ehetnénk is valamit.
Pipiske csakugyan éhes volt. Útravalóját, a jó Bábi asszony bőkezű adományát, odaadta volt Terusnak, az ebédnél pedig ő sem evett. De a fiatal, egészséges gyomor most már követelte jogait. Otthon olyan könnyű volt beugrani a konyhába és megriasztani Bábi nénit:
- Olyan éhes vagyok, mint a farkas!
A régi, hű, öreg szakácsnőnek ennél kedvesebb hírrel nem is lehetett kedveskedni. De hogyan vallja be most egy teljesen idegen és olyan nem rokonszenves nőnek, mint ez a Valéria, ki szürke macskaszemeivel, színtelen arcával és nagy kedveskedésével egészen más volt, mint azok a szeretett, egyszerű emberek, kiket ő eddig látott.
Felelt valamit, ami úgy hangzott, mint a tagadás. Szegény Pipiske úgy megdöbbent utána. Ez már a második füllentés volt, mióta idegen talajra lépett. Hát így lesz ez most már? A körülmények, a véletlen mindig arra utalja, hogy ne mondhassa ki az igazat?
- Eh, gondolta magában, - megérdemelném, hogy higgyen nekem Valéria kisasszony és szépen éhen maradjak.
De Valéria okos és tapasztalt volt. Talán az az idő jutott eszébe, mikor még ő maga is ilyen félénk, tapasztalatlan kis idegen volt a Marosszeghyék házában. Vagy lehet, hogy ő annyit füllentett már életében: szinte megérezte másokon is, mikor nem mondanak igazat.
Elég az hozzá, hogy átlátott a szitán és megebédeltette Pipiskét nagy szívességgel. Mire elkészültek, éppen jelentette a hordár:
- Tessék készülődni.
- Megyünk. Vigye csak a holminkat, - szól Valéria és olyan nagyúri mozdulattal parancsolt, minőt bizonyosan Marosszeghynétől tanult el, de Pipiskét teljes bámulatba ejtette vele. Ah, ő olyan szépen megkérte volna azt a szegény, fáradt hordárt, hogy vigye a holmit, még igazán segített volna is neki. Hiszen olyan nehéz azt úgy cipelni. De hát Valéria rendezkedése, parancsolgatása mellett ő olyan gyámoltalannak érezte magát, hogy szólni sem mert. Csak követte pártfogóját, és leült illedelmesen vele szemben. Olyan új volt minden; még ő maga is, mintha kicserélték volna. Ah, otthon egészen másként volt.