Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Az élet iskolája" Tutsek Anna
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Az élet iskolája" Tutsek Anna
A karácsonyi ünnepek után Emmának vissza kellett utaznia Budapestre.
Sokkal nehezebb szívvel ment most el, mint első ízben.
Nemcsak a válás fájt övéitől, hanem valami oly különös kedvetlenséget érzett, amelynek nem tudta okát adni.
- Majd elmúlik, ha ismét el leszek foglalva a tanulással, - gondolta magában.
De nem múlt el.
Könyvei és irkái között is épp oly levert maradt s az intézetben egészen visszahúzódott osztálytársai közül.
Az igaz, hogy ezek a vidám, gondtalan kis leányok nem igen voltak hozzáillők.
Majdnem valamennyi fiatalabb volt nála, tizennégy-tizenöt éves; alig volt egy-kettő vele egykorú.
Otthon is úgy vonult be mindig a szobájába, mint egy kis csiga-biga a házába.
Márta azt hitte, hogy a válás miatt olyan levert s azért nem is faggatta.
De az első vasárnap délután, mikor Domonyiék szokás szerint ismét eljöttek, Emma nem sietett eléjök, mint máskor szokott, hanem benn maradt szobájában.
- Hol van Emma néni? - türelmetlenkedtek a kisleányok, midőn egyik negyedóra a másik után telt és Emma nem került elő.
Domonyi János is, az asztal mellől, ahol Forgács Ákossal beszélgetett, türelmetlen, várakozó pillantásokat vetett az ajtó felé s minden legkisebb neszre visszafordult.
- Én nem tudom, miért nem jön ki? - felelt Márta, - bizonyosan nem hallotta, hogy itt vannak. Keressék föl szobájában, leánykák!
- Talán csak nincs rosszul, Emma kisasszony? - kérdezte aggódó szívvel Domonyi.
- Dehogy. Ezelőtt alig egy órával beszéltem vele. Semmi baja nincs, - felelt Márta, magában pajkosan mosolyogva a Domonyi el nem leplezhető nyugtalanságán.
Domonyi a Márta szavaira megnyugodott, a három leányka pedig vígan szaladt be az Emma szobájába.
Ott ült Emma íróasztala mellett, előtte a könyvei és tanulni próbált.
De sehogy sem ment a tanulás.
Nagyon jól hallotta, mikor Domonyiék megjöttek s Domonyi János mély, érces hangját nagyon jól megismerte.
Szinte önkéntelenül ugrott föl, hogy eléje siessen, de aztán csendesen visszaült ismét helyére.
Jobb lesz így, - gondolta magában s megint elővette tanulókönyvét.
- Milyen ostoba vagy, - súgták a virágok az ablakpárkányon, - hát tehet ő arról?
- Nem tehet róla, - felelt magában Emma, - de édesanyámnak nagyon-nagyon rosszul esnék, ha megtudná, hogy nekem legjobb barátaim annak az embernek a rokonai, aki miatt meghalt édesapánk...
És ismét eszébe jutott édesanyja szomorú arca, mikor a Domonyi nevét emlegették.
- Jobb lesz így, - gondolta magában s lehajtotta a fejét.
Ebben a percben rontottak be a kislányok a szobájába s egyenesen a nyakába ugrottak mind a hárman.
- Aranyos, drága Emma néni, - csókolgatták össze-vissza - tessék kijönni a másik szobába. Mind itt vagyunk ám!
Emma pillanatig habozott.
Most mit tegyen? Csak nem sértheti meg Domonyiékat? A valódi okot úgy sem mondhatná meg nekik soha.
És a leánykák oly kedvesek, oly vidámak voltak, átölelték Emmát s úgy vitték magukkal diadallal.
- Itt van, itt van! - kiáltották egyre-másra s körülugrálták és táncolták őt, míg csak anyjuk el nem csitította őket.
Emma kissé sápadt volt.
- Bocsánatot kérek, hogy nem jöttem ki hamarább - szólt kezet nyújtva Domonyinak és fehér hajú anyjának. - De nagyon sok tanulnivalóm van. Az ünnepek alatt nem tanultam semmit és most azt helyre kell pótolnom.
Ezt nagyon természetesnek találta mindenki; el is hitték és éppen ezért semmi föltűnést nem okozott, mikor negyedóra múlva Emma elbúcsúzott a vendégektől s ismét visszament szobájába.
Következő vasárnap is éppen így történt. Még akkor sem tűnt föl senkinek.
Egy ízben azonban Domonyi János családjanélkül látogatta meg őket. Ekkor Emma ki sem jött a szobájából.
Domonyi nagyon leverten távozott. Nem akarta mutatni, de végtelenül rosszul esett neki, hogy Emma, ki eddig mindig oly kedves, oly szíves volt hozzá s annyira érdeklődött a bélyeggyűjteménye iránt, most még csak nem is üdvözölte őt.
- Pedig milyen két ritkafajtájú bélyeget is akartam neki mutatni - mormolta magában hazamenet közben. - Bizonyára örült volna neki. És... és...
Keze a zsebébe tévedt. Fehér selyempapirosba gondosan becsomagolva egy szál tearózsát rejtegetett ott.
Nem tudta hogyan, nem tudta miképpen, de azt a szál rózsát szerette volna Emmának átadni. Járatlan, félénk modorával elképzelni sem tudta előre, hogy miként adja majd oda, mert félt hogy megbántja vele Emmát.
A véletlenre bízta tehát magát és zsebébe rejtette a rózsát.
Emma pedig elő sem jött. Nem is köszönt neki. A rózsa ott hervadt el a kabátja zsebében...
Márta is észrevette nemsokára, hogy itt valami baj van. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy mi.
Elhatározta, hogy őszintén fog Emmával beszélni s megkérdezi tőle: miért haragszik Domonyiékra, vagy mi kifogása van ellenük, hogy egy idő óta annyira visszahúzódott tőlük.
- Semmi, semmi - felelte Emma a Márta faggatására. - Te csak képzelődöl. De tudod, hogy mennyire el vagyok foglalva. Nagyon sok a tanulnivalóm.
- De hiszen eddig sem volt kevesebb? És eddig mégis csak ráértél Domonyival beszélgetni, sőt - már én bizony csak kimondom - azt is észrevettem, hogy Domonyi komolyan érdeklődik irántad s hogy...
- Soha, soha! - szakította félbe hirtelen, lángpirosra gyúlt arccal Emma. - Óh, ha tudnád, miket beszélsz!...
És keserves zokogásba törve ki, leborult a pamlagra. Márta komolyan megijedt. Átölelte Emmát és úgy kérlelte:
- De Emmácska, édes kislányom, térj magadhoz! Hiszen csak tréfáltam! Mi bajod van? Miért sírsz? Mondj el nekem mindent!...
Addig kérlelte, addig beszélt neki, míg Emma elmondta. Fölfedezte a végzetes rokonságot Domonyiék és Makay Dénes között, akinek az emléke mindig mint egy sötét árny borul az életükre.
- Kérlek, ne szólj erről Domonyiéknak semmit. Rosszul esnék nekik és ők végre is nem tehetnek róla. Majd igyekezni fogok leküzdeni magamban ezt a rossz érzést és ismét olyan leszek velük szemben, mint régen voltam. Ők nem is fognak észrevenni semmit. Hanem arról, amit az előbb említettél - tudod... Domonyi Jánosról... arról soha többet, kérlek... még célzást se tégy reá... Mert az lehetetlen...
Márta elkomolyodott.
Nem, lehetetlennek éppen nem találta azért azt a dolgot, de mindenesetre most nem volna helyénvaló többet beszélni róla.
Várni kell egy ideig, talán egy-két évig, amíg az idő elfeledteti, megenyhíti azokat a szörnyű emlékeket, melyek a Makay nevéhez fűződnek.
Akkor nemcsak Emma, hanem az édesanyja is át fogja látni, hogy amit az egyik vétett, azt nem szabad átvinni a másikra, az ártatlanra, aki nem oka semminek, csak éppen hogy véletlenül ő is ahhoz a családhoz tartozik.
De addig, míg erre magától rájön Emma, jobb lesz, ha nem találkozik Domonyival.
Mert akkor, ahelyett hogy megnyugodna, látása csak újra felújítaná az emlékeket.
Ezért Márta megbeszélte az egész dolgot férjével s úgy találták jónak mind a ketten, hogy őszintén elmondjanak mindent Domonyinak.