Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "Egy kis ház története" Tutsek Anna
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "Egy kis ház története" Tutsek Anna
Eltelt a nyár. Véget ért a szünidő. A nyaralótelep lakói hazafelé készülődtek. Kezdődik az iskolaév. A kis diákoknak otthon a helyük. Vár az iskola, vár a tanulás, vár a kötelesség!
Még egyszer, utoljára összegyűltek a gyermekek a kis házban. Elrendeztek mindent télire. A bútorokat összerakták az egyik sarokba, leterítették egy vászondarabbal, a szőnyeget felgöngyölve a fal mellé tették, a függönyöket leszedték, azt majd otthon kimossa Márika, hogy jövő nyáron frissen, tisztán tegyék fel újra. Aztán a fiúk kívülről deszkával beszegezték az ablakokat, még egyszer megnézték, vajon a fedél jó karban van-e, nem fog télen a hó beesni rajta - aztán bezárták az ajtót s kétszer is ráfordították a kulcsot.
A kis ház nyugodtan alhatja téli álmát.
Nem mondom, hogy nem fájt kissé a szívük érte, mikor elbúcsúztak tőle. Gabika és Olga bizony egy kicsit szipogtak is. Hiszen oly kedves, oly mulatságos volt egész nyáron dolgozni rajta, mindig csinosítani, szépíteni s milyen büszkék voltak rá, hogy ilyen eredményes volt a munkájuk, hogy igazi házat építettek, amelyben akár lakni is lehetne!
Bizony sajnálták, hogy nem vihetik magukkal!
De hát sebaj, viszontlátják jövő nyáron!
És már előre megbeszélték, hogy mi mindent fognak majd jövő nyáron még csinálni. Jenci szökőkutat akart ásni a kis kertben, Tibi valódi cserép- vagy palatetőt tervezett. Öcsi új képeket akart festeni és lombfűrészkeretbe tenni, Márika pedig szép csipketerítőket horgolni.
De még valami szomorúság várt rájuk, főleg Gabikára és Jencire.
A szülők ugyanis kijelentették, hogy a budapesti lakásban nem lehet állatokat tartani s ezért Makszinak és a Jenci gerléinek télire itt kell maradni.
A vincellér gyermekei nagy örömmel vállalták gondozásukat, derék, helyes, jó gyerekek voltak, rájuk lehetett bízni.
A gerlék nem sokat törődtek a változással, ők el voltak foglalva kicsinyeik nevelésével, de Makszi nyugtalanul szűkölt.
Látta a csomagolást, látta a készülődést, megsejtett valamit, hiszen okos kis kutyus volt - és bebújt az ágy alá. Csak néhány kockacukor segítségével tudták előcsalogatni. És mikor aztán a legkisebb vincellérgyerek, a négyéves Gyurika lefeküdt melléje a földre és versenyt hengerbuckázott vele, Miska pedig kitartóan és lelkesen vakargatta a hátát, ami Makszinak szerfölött tetszett, akkor kegyesen beleegyezett, hogy sétálni menjen velök.
- Vau, vau, ezek igen kedves gyermekek, - magyarázta Ikszli-Pikszlinek elmenőben, - lehet velök jól játszani. De azért eszembe se jut, hogy itt maradjak!
Ikszli-Pikszli rettenetesen aggódott. Vajon őt is itt fogják hagyni?... Ott ült elhagyatva a polcon és senki sem törődött vele.
A csomagokat már mind kiszállították a hajóállomásra. Mindenki sürgött-forgott, ki s be futkostak, körülnéztek, izgultak, készülődtek. Ikszli-Pikszlinek borzasztóan kezdett fájni a szíve. Mi lesz vele?...
Most egyszerre beszaladt Gabika, ölébe vette Ikszli-Pikszlit és kabátot adott reá.
- Meg ne fázzál, szívikém, most már hűvös van, - mondta gyöngéden, s azzal karjára véve Ikszli-Pikszlit, szaladt vele a többiek után, akik már elindultak.
A hajó kikötött az állomáson, be kellett szállani. A kis nyaralótelep összes lakói egyszerre utaztak el. Olyan zsibongás, lárma, élénkség volt a fedélzeten, mintha a nyaralás egy kedves napja elevenedett volna meg újra.
A gyerekek valamennyien a korlát mellett állottak és érdeklődve nézték, miként indul el a hajó.
Ikszli-Pikszli boldogan ült a Gabika karján. Milyen jó, hogy itt van! Borzasztó sors lett volna, egész télen át bezárva maradni a nyaralóban!
A hajó elindult, a gyermekek zsebkendőjüket lobogtatták, Ikszli-Pikszli is integetett a sárguló fáknak, a bokroknak, a bezárt, becsukott ablaktáblájú nyaralóknak s a kis háznak, amelynek piros födele most elővillant a bokrok közül.
Ebben a pillanatban hangos ugatással rohant végig a parton Makszi, utána a vincellér-gyerekek. Ha meg nem fogják hamarosan, beugrik a vízbe és a hajó után úszik.
- Vau, vau, mi dolog ez? - ugatott Makszi méltatlankodva. - Miért hagytatok engem itt? Hiszen én olyan szépen játszottam mindig veletek!... Gabika, miért viszed el Ikszli-Pikszlit?... Hát ő inkább megérdemli, mint én?...
- Te csak játszottál, de én dolgoztam is a kis gazdámért! - intett neki vissza Ikszli-Pikszli és visszagondolt reá, milyen buzgalommal segített nézni a kis ház építését és hogyan gyalogolt árkon-bokron át a sötét erdőben, hogyan mászott fel a jegenyefára, hogyan vánszorgott le a Duna-partra - és hogyan roskadt össze holtfáradtan a veranda lépcsőjénél, de a kulcsot mégis megtalálta. Az aranykulcsot, amelyet Makszi eldugott, játékos kedvvel és némi rosszakarattal, nehogy Ikszli-Pikszli legyen a kis ház lakója...
- Látod, Makszi - intett neki még egyszer - mégis én vagyok a győztes! A viszontlátásra jövő nyáron! Addig talán te is megkomolyodsz!
Makszi szomorúan vonított a távozó hajó után. Sírni szeretett volna, de ebben a percben észrevette Micurkát, amint felgörbített háttal, szikrázó szemekkel, szőrét felborzolva állt vele szemben.
- Vau, vau! - kaffantott rá Makszi s feléje ugrott.
Micurka egyet prüszkölt és nyílsebesen iramodott el, Makszi pedig mindent felejtve rohant utána.