Nem sikerült frissíteni a gépelési beállításokat. Töltsd be újra az oldalt, és próbáld újra.
Gépelési gyakorlat: "A jég-sphinx" Jules Verne
A pontosság számításának szabályai megváltoztak. Ez a gyakorlat elölről kezdődik.
A befejezett munkamenet mentését nem sikerült megerősíteni. Próbáld meg újra menteni a szöveg újbóli begépelése nélkül.
Gépelési gyakorlat: "A jég-sphinx" Jules Verne
December első napjaiban, elsejétől negyedikéig mintha a szél északnyugoti irányba csapott volna át. Ez bizony valami jót nem szokott jelenteni ezen a vidéken. Havat vagy fergeteget szokott hozni. Mindenesetre a délkör mentében kell haladnunk, s ha csak lehet, nem szabad attól eltérnünk. A légköri változás miatt a kapitány is kezdett nyugtalankodni. A "Halbrane" gyorsasága is lényegesen megcsappant. December 5-én megszűnt egészen a szél.
A vitorlák petyhüdten csapódtak az árbóchoz, s legfeljebb egymáshoz verődtek.
A tenger nyugodtnak látszott, de a kapitány arca elárulta, hogy vihar közeledik.
- A tenger nyugtalankodik, arra felé kegyetlen vihar lehet, - mondá s ujjával mutatott a kavargó felhőkre.
- A levegő tele van ködpárával, délben talán, ha a nap kisüt...
- Annak itt nagy ereje nincs, Jeorling úr!... Hallod, Jem?
A hadnagy közelebb lépett.
- Mit gondolsz, hányadán leszünk?... Nézd az eget!
- Nem sok jót mutat, kapitány. Mindenre el kell készülnünk. Majd intézkedem, hogy meg ne lepjen a vihar.
- A fődolog az, Jem, hogy a mostani iránytól ne térjünk el.
- Nem mutatkoztak még úszó jégtáblák? - kérdém én.
- Már láttunk - felelé a kapitány, - de ügyelünk, s ha van, kitérünk előlük.
Az őrszemül állított matrózok nem csalódtak, meglehetős távolban apró jégszigetek úszkáltak. Nem jöttek közel, s nem voltak olyan nagyok, hogy a "Halbrane"-t előhaladásában megakadályozhatták volna. Minthogy a szél teljesen szünetelt, a hajó nagyon lassan haladt előre. A tenger mozgó, hánykódó hullámai meg-meglökdösték. Két óra tájban heves forgószél támadt, egyszer az egyik, máskor a másik oldalról lökte meg a hajót, s az hol ide, hol oda vetődött. Hurliguerly nyomban intézkedett, hogy a fedélzeten minden mozgó tárgyat nagyobb biztonság okából erősítsenek meg.
Három órakor nyugat-északnyugat felől irtózatos vihar tört ki. A hadnagy kiadta a rendeletet a vihar ellen való védekezésre, mert nem szerette volna, ha a "Halbrane"-t a szél eltéríti irányától. Csakhogy attól is kellett őrizkedniök, hogy úszó jéghegyek közé ne kerüljenek, mert ezek könnyen végzetessé válhatnának a "Halbrane"-ra nézve.
A szél olyan erővel támadt a hajóra, hogy a "Halbrane" néha egészen oldalára fordult, szerencsére az áruhelyiségben a holmik jól egymáshoz voltak szorítva, s így azok nem mozdultak a helyükről, különben a hajó könnyen felfordult volna.
No de Guy kapitány nem hiába javíttatta ki legutóbb oly aprólékos gonddal hajóját, egyelőre nem ártott annak a vihar. Azt azonban senki sem mondhatta volna meg előre, hogy meddig fog tartani: a déli tengeren a vihar nagyon szeszélyes, néha egy-két óráig, máskor meg két-három sőt több napig is eltart.
A vihar kitörése után egy órával jég és hó vegyesen hullott; a hőmérsék hirtelen alászállott (+2,22° Celsius); a légsúlymérő: 721 mm-re süllyedt.
Este tíz óra volt, szándékosan mondom, hogy este, bár a nap még mindig az égen volt; két hét választotta el attól az időtől, mikor a legmagasabbra jut. Tíz óra harmincöt perckor megkétszereződött a vihar dühe. Még mindig a fedélzeten voltam, sehogysem volt kedvem arra, hogy lemenjek a kabinomba.
A kapitány és a hadnagy komoly arccal beszélgettek. Az ég dörgött, harsogott, de azért ők megértették egymást. A háborgó tengernek a képe félelmetes volt, az árbócok recsegtek-ropogtak, s a villám fénye reá vetődött a tajtékzó, hömpölygő hullámokra, s a mindinkább közeledő jéghegyekre. Szorongó szívvel gondoltam arra az eshetőségre, hogy talán egyikkel vagy másikkal összeütközünk, s akkor menthetetlenül el kell pusztulnunk. Pedig a szél feltartózhatatlanul a jéghegyek irányában sodorta a "Halbrane"-t. A hullámok fel-felkapták hátukra, s az örvény vonta, húzta le; ezzel az erővel megküzdeni nem adatott meg embernek, Drap, a matróz, állott a kormánykeréknél, Guy kapitány szintén odament, hogy a hajó járását figyelje.
West köré gyülekeztek a többi matrózok, aki éppen most adta ki a rendeletet, hogy hét ember próbálja meg felhúzni a viharvitorlát; ez a viharvitorla háromszögletű, roppant erős vászon volt, a kisebbik árbóc tetején kellett az egyik csücskét megerősíteni, a két alsó csücskét pedig a keresztgerendához kötni.
A veszélyes munkára Hunt vállalkozott, s hozzá szegődött Holt Márton, a vitorlamester. Még két matróz sietett, hogy segítsen nekik.
Álmodni sem mertem volna, hogy az otromba, nehézkes Huntban olyan fürgeség és bámulatos ügyesség van. Egy pillanat alatt fenn termett a keresztgerendán, aztán a kötélnek esett, s felmászott az árbóc csúcsára.
Ez alatt Holt is derekasan elvégezte a dolgát, s a két matróz sietősen megerősítette alul a vitorlát.
Ebben a pillanatban leírhatatlan erővel tört ki újra a vihar, a "Halbrane" jobbra fordult, a vitorla kidagadt, az árbóc recsegett. Minden erőmből bele kellett a vitorlakötelékbe kapaszkodnom. Különben lesepert volna a szél, mintegy tollpelyhet. A tenger csupa tajték volt...
Kiáltás hangzott fel a tengerből.
Holt Márton nem volt a hajón. Belesodródott a tengerbe. A fehér habok közül feje és félkarja kiemelkedett.
A matrózok mind a jobb oldalra szaladtak, egyik kötelet, másik hordót, gerendavéget hajított, hogy a szerencsétlen kapaszkodjék beléje.
Ekkor egy fekete tárgyat vettem észre, mely a magasból nyílsebesen alázuhant, s a habokba merült.
Talán még egy áldozat?... Nem, nem, valaki önkéntesen rohant a habok közé.
Hősies önfeláldozás tényéről volt szó.
A hajó fedélzetén csakhamar elterjedt a hír:
- Két ember a tengerbe esett!
Úgy van, az egyiket belesodorta a vihar, a másik utána ugrott, hogy megmentse.
Vajon mind a kettő nyomorultul ott vész?
West Jem a kormánykerékhez rohant, megcsavarta azt, hogy a hajó negyedrésznyire megfordult. Ennél többet nem tehetett a dühöngő orkánnak közepette. Roppant erőfeszítéssel sikerült a hajót úgy-ahogy megállítaniok.
Izgatottan néztük a hullámokkal küzdőket.
Előbb Holt, aztán nyomban Hunt feje merült fel. Hunt emberfeletti erővel úszott Holt felé, aki úgy tűnt fel a hófehér hullámok között, mint egy fekete pont. Arról szó sem lehetett, hogy a hajóról mentő-csolnakot eresszenek le, meg sem mozdulhatott volna, vagy a hullám karja odacsapja a hajó oldalához s darabokra töri.
- Mindkettőjöknek vége!... - mormogá Guy Len kapitány, majd a hadnagyhoz fordult:
- West, eresszétek le a csolnakot!
- Amint parancsolja, kapitány, ha kívánja, magam szállok belé, pedig az életemmel játszom.
Kínos, gyötrelmes csend, izgatott várakozás percei következtek. Senki sem törődött azzal, hogy minő sors vár a "Halbrane"-ra, csak a két halállal küzdőt nézte.
Hunt közeledett a vitorlamesterhez vagy igazabban mondva ahhoz a fel-felmerülő fekete ponthoz a tajtékzó hullámok között.
Egyszer csak egetverő diadalkiáltás hallatszott a fedélzeten:
- Hurrah!... Hurrah!... Hurrah!
Hunt izmos jobb karjával szelte a hullámokat, bal karjával pedig átölelte az eszméletlen Holtot. Egy végtelenségig tartó másodperc múlva Hunt a goélettehez ért, belekapaszkodott a leeresztett kötélbe, s a matrózok felhúzták a fedélzetre. Nyomban élesztgetni kezdették az eszméletlenül fekvő Holtot, s addig dörzsölték, míg szemét kinyitotta.
- Holt Márton - mondá a kapitány - mondhatom messze útról tértél vissza hozzánk.
- Hiszem, - felelé Holt - hiszem kapitány úr,... de hol van, aki megmentett?
Félkarjára támaszkodott, körülnézett és kereste szemével Huntot.
- Hunt ugrott utánad a tengerbe, neki köszönheted, hogy újra itt vagy közöttünk.
Csakhogy Hunt elbújt, Hurliguerly taszigálta oda a megmentett matrózhoz, kinek a szeméből a hála érzelme csillogott ki.
- Hunt, te megmentettél... Ha te nem lettél volna... én már nem élnék... köszönöm.
Hunt egy árva szóval sem felelt.
- Hunt - szólalt közbe a kapitány, - nem hallod, hogy mit mondott a társad?
- Jere ide pajtás - kezdé újra Holt a szót, - legalább hadd szorítsam meg a kezedet.
Holt feléje nyújtotta a jobbját.
Hunt néhány lépéssel hátrált, s aztán visszament a régi helyére, dolga után látott. Nem szokta ő meg, hogy ilyen csekélységekből olyan nagy derendóciát csináljanak.
Ez a Hunt nyilván a vakmerő, önfeláldozó hősök közé tartozott, aki nem szeretett sok szót vesztegetni, hanem tenni tudott úgy, mint száz más ember nem.
Az orkán tovább dühöngött. Nehéz órák voltak azok, mondhatom. Gyakran azt hittem, hogy a "Halbrane" ezer szilánkká törik, s mi mindnyájan a hullámsírba temetkezünk.
Három napig tartott a vihar ellen való küszködés, Guy a kapitány, West Jem, a hajóhadnagy e napokban mutatták meg igazán, hogy milyen talpraesett tengerészek, Hunt pedig újra bebizonyította azt, hogy a többi matrózokat vele összemérni valósággal bűn volna.