Célunk nem az volt, hogy voltaképpen felfedezzük a Balatont. Pedig még ma sincs igazán felfedezve. Az orvos urak nagy része azt se tudja, az óvilágban van-e vagy az újvilágban. Sőt az orvos urak nagy része szentül hiszi, hogy valamely nyugati országban fekszik, s a földrajzban Ischl, Franzensbad, Gastein, Reichenhall s egyéb efféle név alatt szerepel. Olyan orvos is van, aki azt hiszi, hogy nem is hívják másnak Balatonnak, csak az ostoba magyar közönség.
De azért én az orvos urakkal nem vitatkozom. Az a világutazás, melyet én leírok, úgyse az orvos urakra tartozik, csak azokra, akik a betegségeken kívül és a gyógyító szerek mellett még a költőkért, szép asszonyokért, történelmünk nagy alakjaiért s a nemzeti hagyományokért is lelkesülnek. Mert - hála istennek - ilyenek is vannak az orvos urak között.
Hogy a Balaton máig sincs még felfedezve: legékesebben bizonyítja ezt az a húsz-harminc tudós férfiú, akit a történetírás balatoni bizottságnak nevezett el, és aki tíz év óta mindig a Balatont fedezi föl, de munkáját máig se végezhette el. Vannak barátaim is e bizottságban. Herman Ottó már korábban felfedezte a Balaton halait s madarait. Daday felfedezett benne több mint százötven fajta rákot. Lóczy egészen közel jár ahhoz, hogy felfedezze partjait, s mások közel járnak ahhoz, hogy felfedezzék mélységeit. Azonban a halak és madarak, a rákok, partok és mélységek még mindig nem a Balaton.
A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövendőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohasem lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró, s azonkívül erdélyi ember.
Csak dunántúli ember kell közéjük egy vagy kettő, aki a költőnek, a történetírónak s az erdélyi embernek az utat megmutassa.
De hát miért éppen erdélyi ember?
Erre a kérdésre nagyon furcsa a felelet.
A magyar ember, ha boldogulni akar, nyugat felé iparkodik. Eltanulta ezt Attilától és Árpád apánktól, akik napkelet felől jöttek és napnyugat felé törekedtek. Csak aki bujdosik: az tart kelet felé.
Ilyen a magyar még ha zsidó is. Bejön Máramarosnál. Ott még koldus, napszámos és pálinkamérő. A fia már két vármegyével beljebb jön nyugat felé, s lesz belőle gyáros, kereskedő és nagybérlő. Ha még egy-két vármegyével beljebb kerül: már nagybirtokos és uradalmat szerez. Budapesten nemességre, képviselőségre és báróságra törekszik, s ha már egy pár millióra tett szert: Bécsbe költözik, de ha megmarad is magyarnak: minden betegségét bécsi orvossal gyógyíttatja, minden nyaralását osztrák fürdőben tölti, s minden ékszerét és drága ruháját lánya, asszonya Bécsből és Párizsból hozatja.
Éppen mint a magyar mágnások!
Az erdélyi ember kétfelé költözik. Aki szegény akar maradni: vagy otthon ül, vagy Moldvába, Oláhországba száll ki szerencsét próbálni. Aki pedig boldogulni akar: az jön Budapestre.
Budapestig eljön, de tovább nem. Ez napnyugat felé ránézve a világ vége. Olyan erdélyi ember még nem született a világra, akit Pécs, Fehérvár, Komárom, Veszprém, Pápa, Győr, Sopron vagy Pozsony a maga kebelére telepedni látott volna.
És ez jól van így is. Nagyon erős gyomra van Budapestnek. Erősebb, mint a struccmadárnak. Erősebb, mint a gólyamadárnak. Annyi kavicsot, kígyót, békát, tótot, csehet, németet, galíciai jövevényt befogad évenként, hogy az erdélyiekre ugyan szüksége van. Nem éppen hánytatónak, hanem gyomorerősítőnek. Bár jönnének többen. Bár jönne ide a székelyek fölöslege is, aki már kicsordul a tele pohárból, s ha Romániába hull, örökre a porba vész.
A négy erdélyi író sohasem látta a Balatont. Egyik-másik talán valamikor elutazott mellette, de azt is éjjel cselekedte. Nem volt benne köszönet.
Nem elégedtem meg ezzel a négy erdélyi férfival. Még többet is akartam.
Ott volt Szász Károly. Akkor még nem volt püspök, juhait még nem maga terelgette, sőt ő még maga is közibénk, a jámbor juhnyájhoz tartozott, melynek egyik-másik darabja el is tévedhet. Ő éppen az eltévelyedettek közé tartozott, mert imádság helyett verset írt, s költő dacára miniszteri tanácsosságra s államtitkárságra adta fejét. Költő és miniszteri tanácsos: hogy lehet e kettőnek összeférni? Ha Petőfi tanfelügyelő, ha Csokonai pénzügyigazgató lett volna!
Felkerestem Szász Károlyt is. Meghívtam a nagy utazásra őt is. Nagy örömére volt e meghívás. Annál inkább, mert szentül hitte, hogy abból nem lesz semmi. De határozottan megígérte, hogy ha én azt a csodát meg tudom tenni, hogy Salamon Ferencet és kiváltképpen Gyulai Pál urat valamely napnak reggeli 7 órájára a Déli Vasúthoz állítom: akkor ő is eljön s megénekli a Balatont.
Tudtam, hogy ha eljön: megénekli. Ez volt egyik törekvésem. Mert a Balatonnak most már van ugyan költője s néhány írója is, de huszonöt év előtt még nem volt igazi költője.
Petőfi talán sohasem látta. Arany és Tompa nem törődtek vele. Vörösmarty az ifjú kort nem töltötte partjain. Berzsenyi és a két Kisfaludy lelke csak a hősiesség és a honfibánat napsütötte rónáin vagy ködös rengetegeiben tanyázott. Pedig ők jól ismerték a Balatont, lelkesedtek is érte, sőt Berzsenyi nem egyszer meg is kísérelte, hogy bevonja költészetének arany fátyolával.
Csokonai is csak egyszer lángolt érte. Tihanynak riadó leánya, a vitára mindig készen álló visszhang bírta szóra lantját. Ha az ő lantja olyan korán össze nem tört volna!
Volt idő, amikor négy báró regényírónk volt egyszerre: Jósika, Kemény, Eötvös, Podmaniczky. Nem hiszem, hogy most egy volna is. Egyáltalán hová lettek mágnás íróink? Jó lenne e fölött egy kissé eltűnődnünk. Úgy látszik: mióta versenylóra ülhetnek, azóta Pegazus iránt nincs érzékük. Azóta a Pegazus nem tűri meg őket a hátán.
Minden művelt nemzet főurai közt nagy számban vannak az írók. Költők, tudósok, utazók, katonaírók, hírlapművelők. Nagyszámban volnának nálunk is, ha az egyik fele már meg nem halt volna, s a másik fele már megszületett volna. Zichy Jenő és Andrássy Gyula gróf szinte kirí a mai nemzedékből, s Széchenyi Béla gróf mintha kifáradt volna nagy kínai utazása után.
De ez a négy báró regényírónk se vette költői tolla alá a Balatont.
Jókai költészete ellátogatott egyszer hozzá. De csak az alvó Balatonhoz, amikor lefekszik téli ágyába, magára ölti jégtakaróját, s hóval, viharral, förgeteggel nem törődik.
Ezt a Balatont írja le Jókai az "Az arany ember"-ben.
Jókai tizenöt éven át lakott nyaranta a Balaton partján, suttogó nádasához ötven lépésnyi távolságban. De a téli Balatont nem látta soha. Mégis azt írta le. Különös erő is lakik a költészetben. Képzelete arra vágyik, hogy az ismeretlent, a láthatatlant, a kézzel meg nem foghatót állítsa az olvasónak lelke elé.
Ha Szász Károly eljön a nagy utazásra: bizonyára tizenkét dala röpködi körül Tihany, Hegyesd, Csobánc, Badacsony, Tátika bérceit, s néhány költői beszéllyel és hősi költeménnyel lesz irodalmunk gazdagabb.
S még egy erdélyi embert akartam az utazásra bírni.
Zeyk Ferencet, a vitéz erdélyi vörössapkást.
Barátom volt. Ott viselte tisztét ekkortájt a honvédelmi kormánynál. Minden Zeyk honvéd volt valamikor, aki már elbírta s aki még elbírta a fegyvert. S az én Firi barátom egyik volt az elsők és a hősök közül. Pajzán néven Zeyk Firinek nevezték bajtársai. Én is csak úgy neveztem.
Vidám oldala is volt a függetlenségi harcnak, a tábori életnek, a sok győzelemnek, a sok csatavesztésnek. De vidám oldalát se a költők, se a történetírók eddig meg nem írták. Csak a hősi oldalt, csak a bukást, csak a nemzeti gyászt, csak az árulások denevérsuhogását ismeri a mai nemzedék.
Miért van ez így?
Mohács óta sohasem volt a magyar szellem nagyobb, erősebb, fenségesebb, mint az utolsó Rákóczi-kuruckorszakban. És sohasem szenvedett nemzetünk többet, mint akkor és azután. S nézzétek meg dalait, költészetét, zenéjét, példabeszédeit, bölcs mondásait, vezérférfiainak életét és nyilvános jellemét: mindig és mindenütt ott van a magyarnak vidámsága, délcegsége, dévajsága. Sohasem búsult annyira a magyar, hogy csupán búsult volna, és sohasem dühöngött annyira, hogy ellenségéhez vagy önmagához egy keserű-vidám ötlete ne lett volna.
Hová lett hát függetlenségi harcunk vidámsága? Miért titkoljuk el? Miért felednénk el? Hová lett a harctéri szerelem titkos költészete? Hiszen Vénusz, a bájos istennő, hányszor felkeresi a kegyetlen Mars istennek táborhelyét? Hiszen történelmi nagy hőseink nem lesznek kisebbek, csak rokonszenvesebbek, ha bennük az embert, az egyént, a férfit is közelről megismerjük. S a nagy francia forradalom fensége semmit se veszt, csak ragyogóbbá lesz azáltal, ha szerelmi harcát, hadjáratait, cselszövéseit és pajzánságát is igazán ismerjük.
Az én Zeyk Firi barátom az ő zászlóaljának, hadtestének, csatáinak minden vidám történetét átélte, megfigyelte, megőrizte és elbeszélte. S mester volt ebben Salamon Ferenc is. Csakhogy Salamont mint kevés szavú embert nehéz volt szóra bírni. Mennyit mesterkedtem én azon, hogy önmagáról is beszéljen, s minél többet beszéljen önmagáról.
De azért én az orvos urakkal nem vitatkozom. Az a világutazás, melyet én leírok, úgyse az orvos urakra tartozik, csak azokra, akik a betegségeken kívül és a gyógyító szerek mellett még a költőkért, szép asszonyokért, történelmünk nagy alakjaiért s a nemzeti hagyományokért is lelkesülnek. Mert - hála istennek - ilyenek is vannak az orvos urak között.
Hogy a Balaton máig sincs még felfedezve: legékesebben bizonyítja ezt az a húsz-harminc tudós férfiú, akit a történetírás balatoni bizottságnak nevezett el, és aki tíz év óta mindig a Balatont fedezi föl, de munkáját máig se végezhette el. Vannak barátaim is e bizottságban. Herman Ottó már korábban felfedezte a Balaton halait s madarait. Daday felfedezett benne több mint százötven fajta rákot. Lóczy egészen közel jár ahhoz, hogy felfedezze partjait, s mások közel járnak ahhoz, hogy felfedezzék mélységeit. Azonban a halak és madarak, a rákok, partok és mélységek még mindig nem a Balaton.
A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövendőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohasem lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró, s azonkívül erdélyi ember.
Csak dunántúli ember kell közéjük egy vagy kettő, aki a költőnek, a történetírónak s az erdélyi embernek az utat megmutassa.
De hát miért éppen erdélyi ember?
Erre a kérdésre nagyon furcsa a felelet.
A magyar ember, ha boldogulni akar, nyugat felé iparkodik. Eltanulta ezt Attilától és Árpád apánktól, akik napkelet felől jöttek és napnyugat felé törekedtek. Csak aki bujdosik: az tart kelet felé.
Ilyen a magyar még ha zsidó is. Bejön Máramarosnál. Ott még koldus, napszámos és pálinkamérő. A fia már két vármegyével beljebb jön nyugat felé, s lesz belőle gyáros, kereskedő és nagybérlő. Ha még egy-két vármegyével beljebb kerül: már nagybirtokos és uradalmat szerez. Budapesten nemességre, képviselőségre és báróságra törekszik, s ha már egy pár millióra tett szert: Bécsbe költözik, de ha megmarad is magyarnak: minden betegségét bécsi orvossal gyógyíttatja, minden nyaralását osztrák fürdőben tölti, s minden ékszerét és drága ruháját lánya, asszonya Bécsből és Párizsból hozatja.
Éppen mint a magyar mágnások!
Az erdélyi ember kétfelé költözik. Aki szegény akar maradni: vagy otthon ül, vagy Moldvába, Oláhországba száll ki szerencsét próbálni. Aki pedig boldogulni akar: az jön Budapestre.
Budapestig eljön, de tovább nem. Ez napnyugat felé ránézve a világ vége. Olyan erdélyi ember még nem született a világra, akit Pécs, Fehérvár, Komárom, Veszprém, Pápa, Győr, Sopron vagy Pozsony a maga kebelére telepedni látott volna.
És ez jól van így is. Nagyon erős gyomra van Budapestnek. Erősebb, mint a struccmadárnak. Erősebb, mint a gólyamadárnak. Annyi kavicsot, kígyót, békát, tótot, csehet, németet, galíciai jövevényt befogad évenként, hogy az erdélyiekre ugyan szüksége van. Nem éppen hánytatónak, hanem gyomorerősítőnek. Bár jönnének többen. Bár jönne ide a székelyek fölöslege is, aki már kicsordul a tele pohárból, s ha Romániába hull, örökre a porba vész.
A négy erdélyi író sohasem látta a Balatont. Egyik-másik talán valamikor elutazott mellette, de azt is éjjel cselekedte. Nem volt benne köszönet.
Nem elégedtem meg ezzel a négy erdélyi férfival. Még többet is akartam.
Ott volt Szász Károly. Akkor még nem volt püspök, juhait még nem maga terelgette, sőt ő még maga is közibénk, a jámbor juhnyájhoz tartozott, melynek egyik-másik darabja el is tévedhet. Ő éppen az eltévelyedettek közé tartozott, mert imádság helyett verset írt, s költő dacára miniszteri tanácsosságra s államtitkárságra adta fejét. Költő és miniszteri tanácsos: hogy lehet e kettőnek összeférni? Ha Petőfi tanfelügyelő, ha Csokonai pénzügyigazgató lett volna!
Felkerestem Szász Károlyt is. Meghívtam a nagy utazásra őt is. Nagy örömére volt e meghívás. Annál inkább, mert szentül hitte, hogy abból nem lesz semmi. De határozottan megígérte, hogy ha én azt a csodát meg tudom tenni, hogy Salamon Ferencet és kiváltképpen Gyulai Pál urat valamely napnak reggeli 7 órájára a Déli Vasúthoz állítom: akkor ő is eljön s megénekli a Balatont.
Tudtam, hogy ha eljön: megénekli. Ez volt egyik törekvésem. Mert a Balatonnak most már van ugyan költője s néhány írója is, de huszonöt év előtt még nem volt igazi költője.
Petőfi talán sohasem látta. Arany és Tompa nem törődtek vele. Vörösmarty az ifjú kort nem töltötte partjain. Berzsenyi és a két Kisfaludy lelke csak a hősiesség és a honfibánat napsütötte rónáin vagy ködös rengetegeiben tanyázott. Pedig ők jól ismerték a Balatont, lelkesedtek is érte, sőt Berzsenyi nem egyszer meg is kísérelte, hogy bevonja költészetének arany fátyolával.
Csokonai is csak egyszer lángolt érte. Tihanynak riadó leánya, a vitára mindig készen álló visszhang bírta szóra lantját. Ha az ő lantja olyan korán össze nem tört volna!
Volt idő, amikor négy báró regényírónk volt egyszerre: Jósika, Kemény, Eötvös, Podmaniczky. Nem hiszem, hogy most egy volna is. Egyáltalán hová lettek mágnás íróink? Jó lenne e fölött egy kissé eltűnődnünk. Úgy látszik: mióta versenylóra ülhetnek, azóta Pegazus iránt nincs érzékük. Azóta a Pegazus nem tűri meg őket a hátán.
Minden művelt nemzet főurai közt nagy számban vannak az írók. Költők, tudósok, utazók, katonaírók, hírlapművelők. Nagyszámban volnának nálunk is, ha az egyik fele már meg nem halt volna, s a másik fele már megszületett volna. Zichy Jenő és Andrássy Gyula gróf szinte kirí a mai nemzedékből, s Széchenyi Béla gróf mintha kifáradt volna nagy kínai utazása után.
De ez a négy báró regényírónk se vette költői tolla alá a Balatont.
Jókai költészete ellátogatott egyszer hozzá. De csak az alvó Balatonhoz, amikor lefekszik téli ágyába, magára ölti jégtakaróját, s hóval, viharral, förgeteggel nem törődik.
Ezt a Balatont írja le Jókai az "Az arany ember"-ben.
Jókai tizenöt éven át lakott nyaranta a Balaton partján, suttogó nádasához ötven lépésnyi távolságban. De a téli Balatont nem látta soha. Mégis azt írta le. Különös erő is lakik a költészetben. Képzelete arra vágyik, hogy az ismeretlent, a láthatatlant, a kézzel meg nem foghatót állítsa az olvasónak lelke elé.
Ha Szász Károly eljön a nagy utazásra: bizonyára tizenkét dala röpködi körül Tihany, Hegyesd, Csobánc, Badacsony, Tátika bérceit, s néhány költői beszéllyel és hősi költeménnyel lesz irodalmunk gazdagabb.
S még egy erdélyi embert akartam az utazásra bírni.
Zeyk Ferencet, a vitéz erdélyi vörössapkást.
Barátom volt. Ott viselte tisztét ekkortájt a honvédelmi kormánynál. Minden Zeyk honvéd volt valamikor, aki már elbírta s aki még elbírta a fegyvert. S az én Firi barátom egyik volt az elsők és a hősök közül. Pajzán néven Zeyk Firinek nevezték bajtársai. Én is csak úgy neveztem.
Vidám oldala is volt a függetlenségi harcnak, a tábori életnek, a sok győzelemnek, a sok csatavesztésnek. De vidám oldalát se a költők, se a történetírók eddig meg nem írták. Csak a hősi oldalt, csak a bukást, csak a nemzeti gyászt, csak az árulások denevérsuhogását ismeri a mai nemzedék.
Miért van ez így?
Mohács óta sohasem volt a magyar szellem nagyobb, erősebb, fenségesebb, mint az utolsó Rákóczi-kuruckorszakban. És sohasem szenvedett nemzetünk többet, mint akkor és azután. S nézzétek meg dalait, költészetét, zenéjét, példabeszédeit, bölcs mondásait, vezérférfiainak életét és nyilvános jellemét: mindig és mindenütt ott van a magyarnak vidámsága, délcegsége, dévajsága. Sohasem búsult annyira a magyar, hogy csupán búsult volna, és sohasem dühöngött annyira, hogy ellenségéhez vagy önmagához egy keserű-vidám ötlete ne lett volna.
Hová lett hát függetlenségi harcunk vidámsága? Miért titkoljuk el? Miért felednénk el? Hová lett a harctéri szerelem titkos költészete? Hiszen Vénusz, a bájos istennő, hányszor felkeresi a kegyetlen Mars istennek táborhelyét? Hiszen történelmi nagy hőseink nem lesznek kisebbek, csak rokonszenvesebbek, ha bennük az embert, az egyént, a férfit is közelről megismerjük. S a nagy francia forradalom fensége semmit se veszt, csak ragyogóbbá lesz azáltal, ha szerelmi harcát, hadjáratait, cselszövéseit és pajzánságát is igazán ismerjük.
Az én Zeyk Firi barátom az ő zászlóaljának, hadtestének, csatáinak minden vidám történetét átélte, megfigyelte, megőrizte és elbeszélte. S mester volt ebben Salamon Ferenc is. Csakhogy Salamont mint kevés szavú embert nehéz volt szóra bírni. Mennyit mesterkedtem én azon, hogy önmagáról is beszéljen, s minél többet beszéljen önmagáról.