Már egy hete nem írtam naplót. Hát boldog volnék, vagy mi? Mert hisz azt mondják, a boldog embereknek nincs históriájuk. Mama szavai sokszor eszembe jutottak: szeresd meg őt, most már lehet. És igyekszem is. Minden szavát, mit mond, latolgatom, s örülök, ha mélyebb értelmére lelek. Azóta a férjem mintha nyert és vesztett volna. Nyert abban, hogy nem társas lény, s így, kettesben nyer. Jobban áll neki a vadászkalap, mint a cilinder. S lovaglócsizmában könnyebben mozog, mint lakkcipőben a bálon. Veszített azzal - s ez az, amire nem tudnék feleletet adni -, azt hiszem, azzal, hogy belé akarok szeretni. S így most szigorúbban kritizálom, mint azelőtt. Tán magasabb mértéket is alkalmazok vele szemben. Ha elfelejtkeznék magamról... akkor másképp lenne. Ma a Katinka-ligetben pár szép órát töltöttünk. Ő hajtott, s én mellette ültem. Ezt nagyon szeretem. Ilyenkor jólesik annak a tudata, hogy végre is csak gyenge nő vagyok, s van, aki megvédelmezzen. A liget igen szép, végignyúlik a Körös partján. Nagy-nagy füzesek rádőlnek a vízre, hatalmas, óriási nyárfák, tölgyfák csoportja; kissé beljebb nagy, messze elterülő tisztás, amelyet a fehér színű nyírfák csinosan vesznek körül. Egy nagy tölgyfánál a tisztás túloldalán leszálltunk a kocsiról, a kocsis félreállott. S mi egyedül maradtunk. Milyen különös mégis egy asszony sorsa. Felnevelik 18-20 éven keresztül úgy, hogy egy férfival jóformán egyedül három szót nem válthat, fel úgy, hogy ami érdekes van az életben, azt mind suttyomban tudhatja meg csak, aztán - kilökik egy férfival a nagyvilágba. Boldogulj hát, ha tudsz. Küzdj meg az élettel, amelyet nem ismersz. Mert hát én magam is mit tudok? A társaságot szegről-végre ismerem. Tudom mindegyik csínját-bínját, tudok mindegyiknek nyelvén beszélni, ismertem őket könyv nélkül. De hát... ez az élet? Épp a Sándor beszélt erről. Azt mondja, még nem is éltem. Furcsa, pedig azt hittem, okosabb vagyok, mint ő. Hátha mégse? Ő bizonnyal többet próbált, látott, de hogyan, ez a kérdés!
Életéről beszélt. Közel simult hozzám. Ezt szerettem. Támogasson hát nagy, erős ember, hogy belé tudjak szívből, igazán szeretni. Megfogta a kezemet (körülnéztem, a kocsis nem láthatott, a kocsi hátuljából két kerék látszott csak ki egy sűrű bodzabokor mögül), s beszélt. Elmondta, hogy hamar egyedül maradt a világon. Már kisgyermekkorában tudta, hogy végtelen gazdagság vár reá. S félt - (nini, ez új felfogás, erről eddig még nem hallottam), félt, hogyan küzd meg azzal, hogy nábobnak született. Senkije se volt, akiben bízzon. Érezte gyermekkorától, hogy senkije, aki önmagáért szeresse. Néhány öreg cseléd... ez volt, akire támaszkodhatott. Aztán az egyetemi évek (csak udvara volt és nem barátai, tán az egy Eleket kivéve). Hogy Bonnban már-már úgy akart élni, cinikusan, mint azok, akik kiélvezik azt, hogy sok pénzük van, s nem gondolnak mellé semmit (hát ez a cinizmus!). Nem talált benne sem gyönyört, sem megnyugvást. Hazajött, itt a világba járt... a mamák meg akarták fogni. Fiatal volt, elhatározta, hogy nem fog megházasodni, utazni ment, éveket töltött Indiában, Amerikában, Egyiptomban. Most egyenesen Aszuánból jött, ott egy angol tisztnél töltötte a tavaszt, aki mit sem tudott arról, hogy oly gazdag, s akivel így össze is barátkozhatott. Hazajött... Engem színházban látott meg legelébb s a kaszinóban, végtelen boldogság töltötte el szívét, midőn meghallotta, hogy gazdag vagyok, s így tán nem szorulok a pénzére. Íme, hát csak a pénz hozott össze minket. Én azért mentem hozzá, mert neki sok van, s így méltó az én 35 ezer forint évi jövedelmemhez; ő azért vett el, mert ha annyim van, tán őszinte szerelemmel megyek hozzá. Ó, fülemülék, rigók, fütyüljetek, hisz ez a kikelet! Az igaz, hogy azt is mondta, hogy mama (ó, édes mamám, hát ügyesebb vagy, mint hittelek volna), nem akarta megfogni, s én oly tartózkodó voltam. Erre aztán felfortyantam. "Tán csak nem hiszi, hogy én (itt előnevemet, címemet stb. stb. hangsúlyozva az orra alá kentem), akárki után a föld hátán futni fogok. Hát nem tudja stb. stb." Tudta. Kezet csókolt nekem, s én megbocsátottam neki. Nagy dolog, kellő pillanatban megbocsátani tudni!
Aztán a kocsit hazaküldtük. S mi karonfogva, mint férj és feleség végigmentünk a ligeten. Az erdei madaraknak meg a két erdei csősznek feltálalva boldogságunkat s büszkeségünket. Boldog? Nem hiszem, az vagyok-e. De büszke, az bizonnyal. Férjem, hiába, a legférfiasabb férfi nálunk, gazdag, Magyarország legelső családjából. (Bizony vehetett volna el egy unmittelbar bécsi leányt is, nem pedig egy ilyen ungarische Comtesse-t, mint Bécsben mondják.) Sokat látott, s a hangja olyan férfias, mint a karja. Il n'y a rien à dire c'est un homme!
Életéről beszélt. Közel simult hozzám. Ezt szerettem. Támogasson hát nagy, erős ember, hogy belé tudjak szívből, igazán szeretni. Megfogta a kezemet (körülnéztem, a kocsis nem láthatott, a kocsi hátuljából két kerék látszott csak ki egy sűrű bodzabokor mögül), s beszélt. Elmondta, hogy hamar egyedül maradt a világon. Már kisgyermekkorában tudta, hogy végtelen gazdagság vár reá. S félt - (nini, ez új felfogás, erről eddig még nem hallottam), félt, hogyan küzd meg azzal, hogy nábobnak született. Senkije se volt, akiben bízzon. Érezte gyermekkorától, hogy senkije, aki önmagáért szeresse. Néhány öreg cseléd... ez volt, akire támaszkodhatott. Aztán az egyetemi évek (csak udvara volt és nem barátai, tán az egy Eleket kivéve). Hogy Bonnban már-már úgy akart élni, cinikusan, mint azok, akik kiélvezik azt, hogy sok pénzük van, s nem gondolnak mellé semmit (hát ez a cinizmus!). Nem talált benne sem gyönyört, sem megnyugvást. Hazajött, itt a világba járt... a mamák meg akarták fogni. Fiatal volt, elhatározta, hogy nem fog megházasodni, utazni ment, éveket töltött Indiában, Amerikában, Egyiptomban. Most egyenesen Aszuánból jött, ott egy angol tisztnél töltötte a tavaszt, aki mit sem tudott arról, hogy oly gazdag, s akivel így össze is barátkozhatott. Hazajött... Engem színházban látott meg legelébb s a kaszinóban, végtelen boldogság töltötte el szívét, midőn meghallotta, hogy gazdag vagyok, s így tán nem szorulok a pénzére. Íme, hát csak a pénz hozott össze minket. Én azért mentem hozzá, mert neki sok van, s így méltó az én 35 ezer forint évi jövedelmemhez; ő azért vett el, mert ha annyim van, tán őszinte szerelemmel megyek hozzá. Ó, fülemülék, rigók, fütyüljetek, hisz ez a kikelet! Az igaz, hogy azt is mondta, hogy mama (ó, édes mamám, hát ügyesebb vagy, mint hittelek volna), nem akarta megfogni, s én oly tartózkodó voltam. Erre aztán felfortyantam. "Tán csak nem hiszi, hogy én (itt előnevemet, címemet stb. stb. hangsúlyozva az orra alá kentem), akárki után a föld hátán futni fogok. Hát nem tudja stb. stb." Tudta. Kezet csókolt nekem, s én megbocsátottam neki. Nagy dolog, kellő pillanatban megbocsátani tudni!
Aztán a kocsit hazaküldtük. S mi karonfogva, mint férj és feleség végigmentünk a ligeten. Az erdei madaraknak meg a két erdei csősznek feltálalva boldogságunkat s büszkeségünket. Boldog? Nem hiszem, az vagyok-e. De büszke, az bizonnyal. Férjem, hiába, a legférfiasabb férfi nálunk, gazdag, Magyarország legelső családjából. (Bizony vehetett volna el egy unmittelbar bécsi leányt is, nem pedig egy ilyen ungarische Comtesse-t, mint Bécsben mondják.) Sokat látott, s a hangja olyan férfias, mint a karja. Il n'y a rien à dire c'est un homme!