Már egy hete nem írtam naplót. Hát boldog volnék, vagy mi? Mert hisz azt mondják, a boldog embereknek nincs históriájuk. Mama szavai sokszor eszembe voltak, szeresd meg őt, most már lehet. És igyekszem is. Minden szavát, mit mond, latolgatom, s örülök, ha mélyebb értelmére lelek. Azóta hogy férjem, mintha nyert és vesztett volna. Nyert abban, hogy nem társas lény s így, kettesben nyer. Jobban áll neki a vadászkalap mint a czilinder. S lovagló-csizmában könnyebben mozog, mint lakczipőben a bálon. Veszített azzal, s ez az, a mire nem tudnék feleletet adni. Azt hiszem azzal, hogy belé akarok szeretni. S így most szigorúbban kritizálom, mint azelőtt. Tán magasabb mértéket is alkalmazok vele szemben. Ha elfelejtkeznék magamról... akkor máskép lenne. Ma a Katinka-ligetben pár szép órát töltöttünk. Ő hajtott s én mellette ültem. Ezt nagyon szeretem. Ilyenkor jól esik annak a tudata, hogy végre is csak gyenge nő vagyok s van, a ki megvédelmezzen. A liget igen szép, végig nyúlik a Körös partján. Nagy nagy füzesek rá dőlnek a vizre, hatalmas óriási nyárfák, tölgyfák csoportja, kissé beljebb nagy, messze elterülő tisztás, a melyet a fehér színű nyírfák csinosan vesznek körül. Egy nagy tölgyfánál a tisztás túloldalán leszálltunk a kocsiról, a kocsis félre állott. S mi egyedül maradtunk. Milyen különös még is egy asszony sorsa. Felnevelik 18-20 éven keresztül, úgy hogy egy férfivel jóformán egyedül három szót nem válthat, fel úgy, hogy a mi érdekes van az életben, azt mind suttyomba tudhatja meg csak, aztán - kilökik egy férfivel a nagy világba. Boldogulj hát, ha tudsz. Küzdj meg az élettel, a melyet nem ismersz. Mert hát én magam is mit tudok? A társaságot szegről végre ismerem. Tudom mindegyik csinját binját, tudok mindegyiknek nyelvén beszélni, ismertem őket könyv nélkül. De hát... ez az élet? Épp a Sándor beszélt erről. Azt mondja, még nem is éltem. Furcsa, pedig azt hittem, okosabb vagyok, mint ő. Hátha mégse? Ő bizonynyal többet próbált, látott, de hogyan, ez a kérdés!
Életéről beszélt. Közel símult hozzám. Ezt szerettem. Támogasson hát nagy, erős ember, hogy belé tudjak szívből, igazán szeretni. Megfogta a kezemet, (körül néztem, a kocsis nem láthatott, a kocsi hatuljából két kerék látszott csak ki egy sűrű bodzabokor mögül,) - s beszélt. Elmondta, hogy hamar egyedül maradt a világon. Már kis gyermekkorában tudta, hogy végtelen gazdagság vár reá. S félt - (nini, ez új felfogás, erről eddig még nem hallottam), félt, hogy küzd meg azzal, hogy nábobnak született. Senkije se volt, kiben bízzon. Érezte gyermekkorától, hogy senkije, ki önmagáért szeresse. Néhány öreg cseléd... ez volt, a kire támaszkodhatott. Aztán az egyetemi évek (csak udvara volt és nem barátai, tán az egy Eleket kivéve). Hogy Bonnban már-már úgy akart élni, czinikusan, mint azok, kik kiélvezik azt, hogy sok pénzök van s nem gondolnak mellé semmit (hát ez a czinizmus!). Nem talált benne sem gyönyört, sem megnyugvást. Haza jött, itt a világba járt... a mamák meg akarták fogni. Fiatal volt, elhatározta, hogy nem fog megházasodni, utazni ment, éveket töltött Indiában, Amerikában, Egyptomban. Most egyenesen Aszuánból jött, ott egy angol tisztnél töltötte a tavaszt, a ki mit sem tudott arról, hogy oly gazdag, s kivel így össze is barátkozhatott. Haza jött... Engem szinházban látott meg legelébb s a casinóban, végtelen boldogság töltötte el szívét, midőn meghallotta, hogy gazdag vagyok s így tán nem szorulok a pénzére. Ime, hát csak a pénz hozott össze minket. Én azért mentem hozzá, mert neki sok van s így méltó az én 35 ezer forint évi jövedelmemhez, ő azért vett el, mert ha annyim van, tán őszinte szerelemmel megyek hozzá. Oh fülemülék, rigók fütyüljetek, hisz ez a kikelet! Az igaz, hogy azt is mondta, hogy mama (oh édes mamám, hát ügyesebb vagy, mint hittelek volna), nem akarta megfogni, s én oly tartózkodó voltam. Erre aztán felfortyantam. "Tán csak nem hiszi, hogy én (itt előnevemet, czímemet, stb. stb. hangsúlyozva az orra alá kentem), akárki után a föld hátán futni fogok. Hát nem tudja stb. stb. " Tudta. Kezet csókolt nékem s én megbocsájtottam néki. Nagy dolog, kellő pillanatban megbocsájtani tudni!
Aztán a kocsit haza küldtük. S mi karonfogva, mint férj és feleség végig mentünk a ligeten. Az erdei madaraknak, meg a két erdei csősznek feltálalva boldogságunkat s büszkeségünket. Boldog? Nem hiszem, az vagyok-e. De büszke, az bizonynyal. Férjem, hiába, a legférfiasabb férfi nálunk, gazdag, Magyarország legelső családjából. (Bizony vehetett volna el egy unmittelbar bécsi leányt is, nem pedig egy ilyen ungarische Comtesse-t, mint Bécsben mondják. ) Sokat látott s a hangja olyan férfias, mint a karja. Il n'y a rien à dire c'est un homme!
Életéről beszélt. Közel símult hozzám. Ezt szerettem. Támogasson hát nagy, erős ember, hogy belé tudjak szívből, igazán szeretni. Megfogta a kezemet, (körül néztem, a kocsis nem láthatott, a kocsi hatuljából két kerék látszott csak ki egy sűrű bodzabokor mögül,) - s beszélt. Elmondta, hogy hamar egyedül maradt a világon. Már kis gyermekkorában tudta, hogy végtelen gazdagság vár reá. S félt - (nini, ez új felfogás, erről eddig még nem hallottam), félt, hogy küzd meg azzal, hogy nábobnak született. Senkije se volt, kiben bízzon. Érezte gyermekkorától, hogy senkije, ki önmagáért szeresse. Néhány öreg cseléd... ez volt, a kire támaszkodhatott. Aztán az egyetemi évek (csak udvara volt és nem barátai, tán az egy Eleket kivéve). Hogy Bonnban már-már úgy akart élni, czinikusan, mint azok, kik kiélvezik azt, hogy sok pénzök van s nem gondolnak mellé semmit (hát ez a czinizmus!). Nem talált benne sem gyönyört, sem megnyugvást. Haza jött, itt a világba járt... a mamák meg akarták fogni. Fiatal volt, elhatározta, hogy nem fog megházasodni, utazni ment, éveket töltött Indiában, Amerikában, Egyptomban. Most egyenesen Aszuánból jött, ott egy angol tisztnél töltötte a tavaszt, a ki mit sem tudott arról, hogy oly gazdag, s kivel így össze is barátkozhatott. Haza jött... Engem szinházban látott meg legelébb s a casinóban, végtelen boldogság töltötte el szívét, midőn meghallotta, hogy gazdag vagyok s így tán nem szorulok a pénzére. Ime, hát csak a pénz hozott össze minket. Én azért mentem hozzá, mert neki sok van s így méltó az én 35 ezer forint évi jövedelmemhez, ő azért vett el, mert ha annyim van, tán őszinte szerelemmel megyek hozzá. Oh fülemülék, rigók fütyüljetek, hisz ez a kikelet! Az igaz, hogy azt is mondta, hogy mama (oh édes mamám, hát ügyesebb vagy, mint hittelek volna), nem akarta megfogni, s én oly tartózkodó voltam. Erre aztán felfortyantam. "Tán csak nem hiszi, hogy én (itt előnevemet, czímemet, stb. stb. hangsúlyozva az orra alá kentem), akárki után a föld hátán futni fogok. Hát nem tudja stb. stb. " Tudta. Kezet csókolt nékem s én megbocsájtottam néki. Nagy dolog, kellő pillanatban megbocsájtani tudni!
Aztán a kocsit haza küldtük. S mi karonfogva, mint férj és feleség végig mentünk a ligeten. Az erdei madaraknak, meg a két erdei csősznek feltálalva boldogságunkat s büszkeségünket. Boldog? Nem hiszem, az vagyok-e. De büszke, az bizonynyal. Férjem, hiába, a legférfiasabb férfi nálunk, gazdag, Magyarország legelső családjából. (Bizony vehetett volna el egy unmittelbar bécsi leányt is, nem pedig egy ilyen ungarische Comtesse-t, mint Bécsben mondják. ) Sokat látott s a hangja olyan férfias, mint a karja. Il n'y a rien à dire c'est un homme!