Jönnek amott sötét magyarba öltözött pörgekalapos férfiak, kövér, zömök valamennyi, beállhatnának kovácsműhelybe üllőnek. Magyarul azonban nem beszélnek, mert bolgárok ezek Besenyő tájáról, vagy amiként itt nevezni szokták őket: bogarak. Úgy gondolom, érdekes egy füst alatt fölemlíteni, hogy a középkori magyar nadrág divatját egyedül a szerbség és a bolgárság viseli ma már. Mert a magyar nadrág eredetileg bő volt, miként hogy se keleti néphez, se lovon járó néphez a szűk nem is illett. Csak későbbi francia divatok tették azzá. Hogy az idegeneken megmaradt a régi forma, a magyaron nem, ez furcsa volna, ha szomorú nem volna. Mert úgy áll a dolog, hogy a magyarnál az egész magyar ruha divatja múlik.

Van módom benne e sokadalom öt-hatezer emberén végigtekinteni. Látni lehet, hogy strimfliben és papucsban jár a sváb, de magyar ruhát visel hozzá; a szerbség meg mind magyaros, sőt némely része szinte tüntet a hófehér ruhára varrott fekete paszományokkal; a bolgár teljesen magyaros, sőt szép kékbeli magyarba van öltözve a sátoros cigány is. Csak épp a magyar kezdi elhagyni. Kabáton és felöltőn már csak imitt-amott látni magyarost, a zsinórt lehordta róla a gólya a kötött gombbal együtt. A juhász bőrnadrágjából meg apránként valami pantallóforma alakult, alul zsinóros gombbal. Olyan, mint a Bach-huszároké volt, csak rövidebb valamivel, s kilátszik alóla a csizma szárából egy darab. Ki tudná megmondani, mely szabó találta föl ezt a divatot? Alighanem egyszer valamely cifra legény, hogy különb legyen a többinél, ilyent hasíttatott magának a szabónál, s a többi utána ment.

A divat itt is csak így készül. Ki hinné, hogy a pusztai emberek között akad olyan, aki ráér arra, hogy a csizmában divatozzon. Mert az úrféle is, ha már csizmát húz, semmi módon olyan magyar vágásút föl nem venne, amilyent az öregapja s az öregapjának az öregapja viselt, hanem vágottszárú kell neki, mert ilyent visel az angol herceg s a bajor paraszt. Pedig ha a honvédtiszt pantallójához magyar csizma van rendelve, az úr is hordhatná. De nem így van, s bizony már a pusztai legény is levágatja a magyar formát a csizmaszárról, s büszkén jár benne, mert lám, ő nem olyan paraszt, mint a többi, aki még magyar módot visel. Az egész dologban csak annak az egynek örülhetünk, hogy ha majd minden pusztai legénynek s embernek ilyen újmódi csizmája lesz, az úrféle bizonyosan visszatér a magyar formához, mivelhogy amaz a parasztos. Addig ugyanis, amíg csak az osztrák paraszt viseli, addig nem parasztos. Akkor válik azzá, ha majd a miénk is hordja.

Bár erről úgyis hiába irogatunk akármit, mert nyilvánvaló, hogy minden ember csak olyan kalappal köszönhet, amilyen van neki. Ehelyett tanácsosabb, ha a sátrak közé megy az ember, amelyek alatt már sok magyarok és egyéb népek vannak. Áldomást isznak és esznek is hozzá ételt. Igen víg a világ az asztaloknál. Egy sátorban a harmonikás ember muzsikál és énekel hozzá. Vén ember már nagyon, és még mindig sújtja az átok, mert szeretett. A tanyaiak mosolyogva hallgatják a kiváló dalost, s egy-egy krajcárt a tányérjába dobnak, mert ily jól komédiázik. Ide ne menjünk. Más sátorban cigányok vannak, Isten tudja, mely faluvégről. Ide se menjünk, mert itt sem a mi népeink lesznek, ezt majd inkább a bácskaiak keresik és nótákat húzatnak velük, ha jól ütött be a vásár. Itt egy nagy darab földön nem szeretik s nem is tűrik meg a cigányt. Minden kapitányságban van annyi zeneértő, hogy vasárnap minden tánchelyhez telik belőlük banda. Ezeket hangászoknak nevezik, de mostanában a kiskutyáknak is ezt a nevet adják.

A harmadik sátorban mégis megtaláltatik a magyar banda. Két ember az egész, de mégiscsak banda, mert éppen olyan nagy zöngéssel van. Az egyik a klarinétos, aki fújja a nótát hangosan, a másik pedig a kíséret, egymagában nagybőgő, brácsa és kontrás. Muzsikája csodálatos eszköz, pusztajárókon kívül más aligha ismeri, legfeljebb ha ilyen vásárokon látta, azonban kevesen szoktak érdeklődni effajta egyszerű dolgok iránt. Egy gyerekkoporsó forma készség az egész. A neve furfangos: tekerőnek neveztetik, mert olyan hajtókája van, akár a köszörűkőnek. Amint hogy köszörűkő van is benne. Efölött húrok vonulnak, rézből, acélból és birkából valók, négy darab. A láda tetejéből pedig fapálcák dugják ki a fejüket.

Ez a külső testállása és a belső mivolta. A nótázás rajta igen egyszerű, csak a nótát kell ismerni, és fül is kell hozzá valamennyi. A szűrös egyik kezével hajtani kezdi a köszörűkövet, a másikkal pedig a fapálcákat nyomogatja a láda fölött. A pálcák a húrokhoz szolgálnak, s velük épp azt nyomja a szűrös a forgó köszörűkőhöz, amelyiket éppen akarja. S mert minden húrnak több pálcája van, különféleképp reszeli ki belőlük a köszörűkő a hangot. Ez a kíséret aztán a klarinéthoz, mit inkább pikulának is szoktak nevezni. A köszörűkő oly módon rezgeti a húrokat, hogy aki először hallja, el nem tudja gondolni, hogy ugyan honnan jön elő az a sok szó, amelyek mindegyike éppen beleillik a nótába. És aki először látja, hogy miként billegeti az ujjait a fapálcákon a szűrös, az jut az eszébe, hogy nem-e ebből a gyerekkoporsóból támadt a zongora?