Walter Ádám ezalatt szótlanul, kiváncsian figyelte Annát. Idegenszerűnek találta a környezetben. Keskeny arcában valaminő nyugtalanító tavaszi nyugalom volt. A fiatal embernek úgy tűnt fel, mintha a hajának színe, a meleg, árnyékos arany, szétáradna a bőre alatt, lefutna megindítóan ártatlan nyakára. Az álla akaratosnak látszott: ez az Ulwingok megfinomodott álla volt. Az orra egyenes és rövid. A mosolya csinosan emelte fel az ajka szegletét.
A homlokára nézett. Szép szemöldöke szinte keménynek látszott.
- Mire gondol? - kérdezte önkénytelenül.
A leány meglepetten pillantott rá. Walter Ádám szeme épen olyan barna és nyugtalan volt, mint szép anyjáé. A homloka alacsony és széles, halántékcsontja kiülő. Anna gyerekkora óta ismerte őt, de eddig sohasem beszélt vele. Csak annyit tudott róla, hogy valamikor Kristóffal járt egy osztályba, rosszúl tanult és jól hegedűlt.
- Azt hiszi, hogy az ember idegeneknek is megmondja, amit gondol?
- A bátor ember igen, - mondta a fiatal Walter. Én mindent meg akarok mondani, ami az eszembe jut. Azt is, hogy ezek itt körülöttünk tűrhetetlenül unalmasak. Nem vette észre? Senki se mer közülök olyant mondani, amit még nem mondtak. Egyik se tesz olyat, amit az atyja és anyja ne tett volna.
Walter Ádám érezte, hogy megfogta a leány figyelmét, merészebb lett.
- Ezeknek nincs semmi értelmük. Aki közülök magasabb növésü, annak hajlottan kell tartania magát, hogy idő előtt észre ne vegyék, különben a rend kedvéért levágják a fejét vagy lábát. Kitaposott igazságok taposói kellenek. Kinevezett nagyságok. Kérem ne nevessen. Igy van. Az előbb az öreg Münster azt mondta Sztaviarszkynak, hogy a Vampir és az Ördög Róbert a legszebb zene a világon. És Marschner és Mayerbeer. És Rossini a legnagyobb. Meg a szegény Schubert. Ez kényelmes. Ezeket biztonságban lehet bámulni. Le vannak bélyegezve. Sajnos vásári muzsika az egész. És Schubert, ő tavaszi eső. Sok apró csepp. Langyos, lágy csepp. Vagy nem? Miért rázza a fejét? Szereti Schubertet? Sajnálom, nagyon sajnálom. Hiszen csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam...
Abbahagyta. A levegőbe bámult.
"Túloz", gondolta Anna és visszaszorította magába, ami fel akart szabadulni benne. A nagyatyja jutott eszébe, aki annyit épített. És ez a fiatal ember?... A szava ledönti azt, amihez hozzáér.
- Túloz, - mondotta fennhangon, - engem arra tanítottak, hogy tisztelni kell a kort és azokat, akik voltak.
- Nem igaz! - Walter Ádám gondolkodás nélkül felelt. - Gyülölök minden előbbi kort, mert útjában áll az én koromnak. Ami volt, az súly. Ami lesz, az szárny. Repülni akarok.
Anna félénken követte a szavait. Vonzotta és visszataszította az, amit hallott. Gyerekkora óta, ha valami eszébe jutott, ami ellentmondásban volt az emberek és dolgok tiszteletével, eltólta magától, mintha engedetlenséget követne el. És ez az idegen most egyszerre sok mindent kimondott, amit magányában ő is érzett, homályosan, ijedten.
Walter Ádám a terveiről beszélt. Külföldre megy, Weimarba. Hangversenyek, sikerek. Megírja a sonatáit, a nagy operát.
- Ami eddig történt az semmi. Amit csinálnak az rossz, mert csinálják. Teremteni kell. Úgy, mint az Isten. Egészen úgy. Még agyagot is újat kell teremteni!... Vagy nem? A művésznek Istenné kell válnia, különben... menjünk vászonkereskedőknek.
Nyugtalan szeme sajátságosan fénylett. Annának hirtelen eszébe jutott két messze, lázas szem és egy szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjuság. Egyszerre szabadabbnak érezte magát. Walter Ádám felé fordult. De a fiatalember már másra gondolhatott, mert dühösen húzta fel alacsony homlokát.
- Tudja-e, hogy az atyám szégyenli az anyám művészetét? Pedig hogy énekel, mikor csak ketten vagyunk, ő meg én. Mikor senki se hallja. Az atyám eldugja azt a szép, mulandó hangot a vásznai mögé. És ez a maguk polgári társadalma. Csak az legyen érték, amit rőffel és lattal lehet megmérni. Úgy fáj az ilyesmi.
Aggodalmasan pillantott fel:
- Mondot valamit? Nem? Hát kérem, képzelje el: egyszerűen eldugja a hangját. Vagy talán nem tudja? Az anyám énekesnő volt.
Anna zavarba jött. Eddig ő is szégyennek tartotta ezt.
Walter hirtelen kérdezte:
- Ugy-e maga is énekel? Sztaviarszky mondta. Igaz. Emlékezem. Minden tanítványa között a legművészibb. Énekesnő lesz?
A fiatal leány bensejében valami szinte tiltakozva utasította el ezt a kérdést.
- De hát miért nem? - Walter Ádám hangja levert volt.
Anna nem tudta, hogy felelt, mikor Walternéra tévedt a tekintete, aki mindég kiközösítve élt a többiek között.
- Értem, - mondotta a fiatal ember gúnyosan, - a maga elnézése csak a mások élete számára tág, a saját életével szemben határolt.
Anna tudta, hogy igazat mond. Egyedül a gondolkozása lett ma szabad. Egyéni mozgását lenyügözte és fogva tartotta valami. Talán a régi dolgoknak és régi embereknek a láthatatlan ereje.
Hirtelen csend lett a szobában. Valaki felállt a hosszú asztalnál. Gárdos doktor volt, a ráncos protomedikus, aki csak arnikaborítást és nuxvomicát rendelt a betegeinek. Beszélni akart. Müller Ferdinánd félig lehúnyta a szemét, mintha simogatásra várna.
Anna nem figyelte, hogyan mondja el a protomedicus a Szentháromság-gyógyszertár és a Müller család százéves történetét. A saját gondolataival játszott, mint egy gyerek, aki kezébe kapja az üvegszekrénybe zárt játékokat.
Gárdos doktor után mások beszéltek. A croqueen-bouche torta sipkája elferdült. A vacsorának vége volt.
A szomszéd szobában egy letakart táblát állított fel két gyógyszerészsegéd. Sztaviarszky valaminő indulót kezdett játszani a zongorán. A vendégek félkörben álltak. Müller Ferdinánd leleplezte a rejtélyes táblát. Az elragadtatás hangjai hallatszottak.
A homlokára nézett. Szép szemöldöke szinte keménynek látszott.
- Mire gondol? - kérdezte önkénytelenül.
A leány meglepetten pillantott rá. Walter Ádám szeme épen olyan barna és nyugtalan volt, mint szép anyjáé. A homloka alacsony és széles, halántékcsontja kiülő. Anna gyerekkora óta ismerte őt, de eddig sohasem beszélt vele. Csak annyit tudott róla, hogy valamikor Kristóffal járt egy osztályba, rosszúl tanult és jól hegedűlt.
- Azt hiszi, hogy az ember idegeneknek is megmondja, amit gondol?
- A bátor ember igen, - mondta a fiatal Walter. Én mindent meg akarok mondani, ami az eszembe jut. Azt is, hogy ezek itt körülöttünk tűrhetetlenül unalmasak. Nem vette észre? Senki se mer közülök olyant mondani, amit még nem mondtak. Egyik se tesz olyat, amit az atyja és anyja ne tett volna.
Walter Ádám érezte, hogy megfogta a leány figyelmét, merészebb lett.
- Ezeknek nincs semmi értelmük. Aki közülök magasabb növésü, annak hajlottan kell tartania magát, hogy idő előtt észre ne vegyék, különben a rend kedvéért levágják a fejét vagy lábát. Kitaposott igazságok taposói kellenek. Kinevezett nagyságok. Kérem ne nevessen. Igy van. Az előbb az öreg Münster azt mondta Sztaviarszkynak, hogy a Vampir és az Ördög Róbert a legszebb zene a világon. És Marschner és Mayerbeer. És Rossini a legnagyobb. Meg a szegény Schubert. Ez kényelmes. Ezeket biztonságban lehet bámulni. Le vannak bélyegezve. Sajnos vásári muzsika az egész. És Schubert, ő tavaszi eső. Sok apró csepp. Langyos, lágy csepp. Vagy nem? Miért rázza a fejét? Szereti Schubertet? Sajnálom, nagyon sajnálom. Hiszen csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam...
Abbahagyta. A levegőbe bámult.
"Túloz", gondolta Anna és visszaszorította magába, ami fel akart szabadulni benne. A nagyatyja jutott eszébe, aki annyit épített. És ez a fiatal ember?... A szava ledönti azt, amihez hozzáér.
- Túloz, - mondotta fennhangon, - engem arra tanítottak, hogy tisztelni kell a kort és azokat, akik voltak.
- Nem igaz! - Walter Ádám gondolkodás nélkül felelt. - Gyülölök minden előbbi kort, mert útjában áll az én koromnak. Ami volt, az súly. Ami lesz, az szárny. Repülni akarok.
Anna félénken követte a szavait. Vonzotta és visszataszította az, amit hallott. Gyerekkora óta, ha valami eszébe jutott, ami ellentmondásban volt az emberek és dolgok tiszteletével, eltólta magától, mintha engedetlenséget követne el. És ez az idegen most egyszerre sok mindent kimondott, amit magányában ő is érzett, homályosan, ijedten.
Walter Ádám a terveiről beszélt. Külföldre megy, Weimarba. Hangversenyek, sikerek. Megírja a sonatáit, a nagy operát.
- Ami eddig történt az semmi. Amit csinálnak az rossz, mert csinálják. Teremteni kell. Úgy, mint az Isten. Egészen úgy. Még agyagot is újat kell teremteni!... Vagy nem? A művésznek Istenné kell válnia, különben... menjünk vászonkereskedőknek.
Nyugtalan szeme sajátságosan fénylett. Annának hirtelen eszébe jutott két messze, lázas szem és egy szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjuság. Egyszerre szabadabbnak érezte magát. Walter Ádám felé fordult. De a fiatalember már másra gondolhatott, mert dühösen húzta fel alacsony homlokát.
- Tudja-e, hogy az atyám szégyenli az anyám művészetét? Pedig hogy énekel, mikor csak ketten vagyunk, ő meg én. Mikor senki se hallja. Az atyám eldugja azt a szép, mulandó hangot a vásznai mögé. És ez a maguk polgári társadalma. Csak az legyen érték, amit rőffel és lattal lehet megmérni. Úgy fáj az ilyesmi.
Aggodalmasan pillantott fel:
- Mondot valamit? Nem? Hát kérem, képzelje el: egyszerűen eldugja a hangját. Vagy talán nem tudja? Az anyám énekesnő volt.
Anna zavarba jött. Eddig ő is szégyennek tartotta ezt.
Walter hirtelen kérdezte:
- Ugy-e maga is énekel? Sztaviarszky mondta. Igaz. Emlékezem. Minden tanítványa között a legművészibb. Énekesnő lesz?
A fiatal leány bensejében valami szinte tiltakozva utasította el ezt a kérdést.
- De hát miért nem? - Walter Ádám hangja levert volt.
Anna nem tudta, hogy felelt, mikor Walternéra tévedt a tekintete, aki mindég kiközösítve élt a többiek között.
- Értem, - mondotta a fiatal ember gúnyosan, - a maga elnézése csak a mások élete számára tág, a saját életével szemben határolt.
Anna tudta, hogy igazat mond. Egyedül a gondolkozása lett ma szabad. Egyéni mozgását lenyügözte és fogva tartotta valami. Talán a régi dolgoknak és régi embereknek a láthatatlan ereje.
Hirtelen csend lett a szobában. Valaki felállt a hosszú asztalnál. Gárdos doktor volt, a ráncos protomedikus, aki csak arnikaborítást és nuxvomicát rendelt a betegeinek. Beszélni akart. Müller Ferdinánd félig lehúnyta a szemét, mintha simogatásra várna.
Anna nem figyelte, hogyan mondja el a protomedicus a Szentháromság-gyógyszertár és a Müller család százéves történetét. A saját gondolataival játszott, mint egy gyerek, aki kezébe kapja az üvegszekrénybe zárt játékokat.
Gárdos doktor után mások beszéltek. A croqueen-bouche torta sipkája elferdült. A vacsorának vége volt.
A szomszéd szobában egy letakart táblát állított fel két gyógyszerészsegéd. Sztaviarszky valaminő indulót kezdett játszani a zongorán. A vendégek félkörben álltak. Müller Ferdinánd leleplezte a rejtélyes táblát. Az elragadtatás hangjai hallatszottak.