A nap olyan magasan járt, mikorra fölébredtem, hogy úgy néztem, nyolc óra után kell már lenni. Ott feküdtem a fűben, árnyékon, s az eszem a dolgomon járt; olyan kipihentnek éreztem magam, jól voltam, s meg voltam elégedve. A napot itt-ott egy-egy lyukon keresztül lehetett látni, de egészben rengeteg fák voltak körülöttem, és olyan félhomályosság volt alattuk. Voltak tarkafoltos helyek a földön, ahol a világosság keresztül szűrődött a lombon, s a foltocskák ide-oda imbolyogtak: lehetett látni, hogy odafönn egy kis szellő fujdogál. Egy mókuspár ült egy ágon, s igen barátságosan locsogott felém.

Borzasztó jól éreztem magam így lustálkodva, semmi kedvem se volt fölkelni reggelit főzni. Már megint el is szundítottam, mikor úgy tetszett, hogy egy nagy durranást hallok. Hamar föl, s félkönyökön hallgatózom. Hamarosan szól is újra, hogy bumm! Fölugrom, lefutok, és a gallyak közt kinézek, és látok egy hosszú füstcsóvát a vízen végignyújtózva, mintegy szemben a komppal. (Ott volt a komp is, tele néppel, lefelé ereszkedve.) Most már tudtam, miről van szó. Bumm! Látom a fehér füstöt kitódulni a komp oldalán. Mozsaraztak a vízre, hogy ezzel kiszólítsák holttestemet a folyó színére.

Jócskán megehültem, de a világért se raktam volna tüzet, nehogy meglássák a füstjét. Inkább leültem, s néztem a mozsár füstjét, és hallgattam a bummozást. A folyó volt azon a tájon egy mérföldnyi széles, s így nyári reggelen mindig gyönyörűség, ha nézi az ember; így hát elég mulatságom lett volna nézni, hogy keresik földi maradványaimat, csak lett volna egy falat ennivalóm. Ekkor jutott eszembe, hogy szoktak eleven kénesőt tenni egész kenyérbe, s a vízre eresztik, mert az ilyen kenyér mindig éppen oda úszik, és megáll ott, ahol a vízbe fúlt ember hullája van. No, mondok, nézzünk oda, hátha egy-egy odatalál úszni a közelembe, hadd találjuk meg egymást. Átmentem a sziget illinoisi oldalára, mondok, meglátom, milyen a szerencsém, és nem bántam meg. Egy jókora dupla kenyeret látok, amint arra tart, és már majd hogy ki nem halásztam egy hosszú bottal, de elcsúsztam, s a kenyér odébb úszott. Persze ott voltam, ahol a víz sodra legközelebb vág neki a partnak, amit igen jól tudtam. De csakhamar jön egy másik, s ezt elcsíptem. Kivettem belőle a dugaszt, s kiráztam a kis kénesőcsomót, és belevágtam a fogamat. Pékkenyér volt, amit a rangos nép eszik, nem komisz korpás kenyér.

Jó helyet találtam a gallyak mögött, leültem egy fatörzsre, majszoltam a kenyeret és szemmel tartottam a kompot, s nagyon meg voltam elégedve. De ekkor valami meghökkentett. Azt tudnám, mondok, a lelkész vagy az özvegyasszony imádkoztak azért, hogy ez a kenyér rám találjon, most éhen itt van, rám talált. Így már bizonyos, hogy van ebben a dologban valami. Úgy értem, hogy van valami benne, ha olyan valaki imádkozik, mint az özvegyasszony vagy a tiszteletes, de hogy én ugyan hiába imádkoznám rá, és hogy csakis az arravalóknak engedelmeskedik.

Rágyújtottam a pipámra, s jóízűen dohányoztam és vigyáztam tovább. A komp a víz sodrán ment, és én láttam, hogy jól járok, s megláthatom, kik vannak rajta, mert a komp éppen azon fog lejönni, amerre a kenyér jött. Mikor már jócskán leért az én irányomban, eloltottam a pipám, s lementem oda, ahol a kenyeret kihalásztam, meghúzódtam a parton egy fatörzs mögött egy kis tisztáson. Ahol a tuskó elágazott, keresztül lehetett kukucskálni.

Lassan-lassan leér a komp, és oly közel járt, hogy kivethettek volna egy deszkát, és partra jöhettek volna. Majdnem mindenki ott volt a hajón: Tata, Thatcher bíró és Bessie Thatcher és Joe Harper és Tom Sawyer és öreg nagynénje, Polly néni és Sid és Mary és sokan mások. Mindenki a gyilkosságról beszélt, de a kormányos közbevágott, s azt mondja:

- Idenézzenek, itt vág a víz sodra legközelebb a parthoz, lehet, partra mosódott itt, és beleakadt a bokrokba a víz szélén. Remélem, így van.

De bezzeg én nem reméltem. Mind odatódultak és a korlátnak dőlve szinte az orrom alá, és hallgattak, s minden erejükkel figyeltek. Én nagyszerűen láthattam őket, de ők nem láttak engem. Ekkor a kormányos rikkantott:

- Félre - azt mondja -, és a mozsár elsült, és akkorát szólt tisztán előttem, hogy majd megsiketültem a bummjától, s majd megvakultam a füstjétől, s azt hittem, végem van. Ha lett volna magja az ágyújuknak, azt tartom, hamarosan ráakadtak volna a hullára, amelyet kerestek. De hála a szösznek, semmi bajom se lett. A komp tovább úszott, s elkerült szemem elől a sziget kikönyöklő része mögött. Még hallottam egyszer-egyszer a bummozását, mindig messzebb és messzebbről, egyszer csak, úgy egy óra múlva, azt sem hallottam többet. A sziget hossza három mérföld volt. Azt gondoltam, eljutottak az alsó végére, s ott abbahagyták a dolgot. De mégsem úgy volt. Megkerülték a sziget lábát, és fölfelé indultak a csatornán a Missouri oldalán, most már gőzzel, és közbe-közbe lőttek is egyet-kettőt. Én átmentem erre az oldalra, s még egy darabig figyeltem őket. Mikor fölértek a sziget felső vége irányában, abbahagyták a lövöldözést, átcsaptak a Missouri oldalára és hazamentek a városba.

Most már tudtam, hogy rendben van a dolgom. Engem ugyan már nem fognak tovább keresni. Kihordtam a cókmókomat a csónakomból, és üde kis tanyát csináltam magamnak a sűrűben. Az ágytakaróimból valami sátorfélét csináltam, és alája raktam a holmimat, hogy az eső hozzá ne férjen. Fogtam halat, s fölnyiszáltam a fűrészemmel, és napnyugta felé tüzet raktam, és megvacsoráztam. Azután kiraktam egy-pár horgot, hogy legyen reggelire is halam.