Ez a nem létező szörnyeteg manapság már kevés kárt okoz; de hajdanában sok történetet tudott róla már a kisgyerek is. Ma már csak a mesében fordul elő.
Valaha a sárkánykígyó, különösen a hétfejű sárkány sok kegyetlen dolgot művelt - úgy mesében. János vitéznek ugyancsak volt vele dolga, míg mind a hét fejét levágta annak a sárkánynak, aki a mélységes kút fenekén a hercegkisasszonyt őrizte. Hajdanonta, ha egy sárkány valami vidékre, egy hegyi barlangba vagy kútba vette magát, bezzeg csinált ott galibát. Legelőször is kiitta a kútból a vizet, mégpedig nemcsak egyből, de az egész környék valamennyi kútjából; vagy lekötötte a fellegeket, hogy ne essék az eső.
Ilyenkor aztán a falu öregei elhatározták, hogy a sárkánynak valami áldozatot hoznak. De a sárkány válogatós volt, s minden esztendőre egy ifjú leányt követelt magának; aztán mikor már sok-sok leányt lebocsátottak neki a kútba, s éppen már az utolsóra került a sor, akkor rendesen valami vitéz legény került a vidékre, aki vállalkozott rá, hogy megöli a sárkányt.
Egyszóval nagyon szépen elmesélik ezt a dolgot a dajkák a gyerekeknek; mégpedig annyira élénken, hogy utoljára egyik-másik gyerekeszű anyóka maga is elhiszi, hogy igazi sárkány is van a világon.
Innét magyarázhatjuk meg, hogy miért szokás némely vidéken - mint ezt már az aszály leírásánál is említettük - egy leányt leereszteni a kútba, hogy megeredjen az eső.
A sárkányt egy nagy kígyónak képzeli a nép, melynek taraja, négy lába, két szárnya s rémítő nagy szája van. Sok templom esőcsatornájának a nyílása van ilyen formára kalapálva pléhből. De egy képen is le van rajzolva a sárkány, amint Szent György lovag a lovával letapossa, s lándzsájával keresztül szúrja a szörnyeteget.
A szentképen azonban a sárkány a bűnt jelenti, amelyet Szent György oly diadalmasan legyőz. Mert olyan borzasztó szörnyeteg a bűn is; de aki fölvértezi magát a vallásosság vértjével, és kezébe veszi az erkölcsösség és hit lándzsáját, az könnyen diadalmaskodik fölötte.
Ilyen szörnyeteg azonban valójában soha nem létezett; valamint nem létezett griffmadár sem; hanem igenis voltak ilyesforma szörnyetegek sok ezer meg ezer évvel ezelőtt, mikor a mostani világnak még más formája volt - mikor ott, ahol most tengerek vannak, szép lapályos termő völgyek voltak; a mai hegyek helyén pedig mélységes tengervíz zajongott.
Ezt a kort az emberiség bölcsőbeli korának nevezik a természettudósok; s ekkor az ember még vad állapotban élt a föld alatti barlangokban és sziklahasadékokban. Ekkor éltek a mai vadállatoknál sokkal nagyobbak és iszonyúbbak: a mamut, az őselefánt, a kígyó alakú szárnyas szörnyetegek; amiknek csontvázait manapság kútásás, építés vagy vízlevezetések alkalmával itt-ott föltalálják a munkások, s amilyeneket múzeumokba kiállítva látunk.
Természetes, hogy ősapáinknak, akik kőbaltákkal dolgoztak, s nem volt ellenük védőfegyverük, rémületes sok bajuk volt velük. Borzasztó dolgokat tudtak róluk fiaiknak beszélni; és sok ezredév után, midőn már ez óriási állatoknak és szörnyeknek a pora is kiveszett, az apáról fiúra hagyott szóbeszéd tartotta fönn nevüket. Az utódok pedig, akik ilyen szörnyetegeket már nem láttak - borzasztó hírük után, két-három ismert szörnyetegből összealkottak maguknak képzeletükben egy szörnyet; s ily formán készült a sárkány formája, úgy a griffmadáré is.
És azok borzasztó híre után készült az a sok szörnyű mese e rémséges állatok viselt dolgairól.
A sárkányról tulajdonképpen nem is volt szükség e könyvben megemlékezni; mert okos embert ugyan se tűzokádó, se vízmegivó, se hétfejű sárkánnyal el nem lehet bolondítani; s így a manapság még nagyban viruló babona se bírja a sárkány létét elhitetni: de megismertettem e képzelt szörnyeteget azért, mert éppen egy félesztendő előtt írták az újságok, hogy egy felső-megyei faluban sárkányt láttak, s a szörnyeteg a hegy oldalában levő üregbe vette magát.
Egy vénasszony látta a szörnyeteget; de nem tudja, milyen volt, mert majd holtra ijedt tőle. Annyit tud csupán, hogy a felhők közül vált ki, haragosan föl s alá hajladozva, mint egy óriási sötét köpönyeg; egyik végével lenyúlt a földre, a másikkal belekapaszkodott az ég felhőibe, s úgy lóbálta magát egy jó darabig; amidőn aztán egyszerre hirtelen lecsapott a földre, ott összegomolyodott egy kis barna alakú állattá, s morogva beszaladt a hegy nyílásába.
Persze megrémült a falu erre a hírre, és a hegynyílás felé senki se mert járni, mert a vénasszony után akadt egy-két bolond, aki a lyukból a szörnyeteg morgását szintén hallotta.
Nagy ideig volt a falu a legnagyobb félelemben; míg végre a tanács elhatározta, hogy a falu biztonságáért és a bizonyság kedvéért is minden ember fegyverre és vasvillára keljen, s ki kell a szörnyeteget a határból kergetni.
Föl is mentek a hegy nyílásához; s mikor az első lövés eldördült, mint a nyíl, oly sebességgel ugrott elő a barlangból egy borzas vadmacska.
Egy öreg, babonás asszony tehát még manapság is várat tudott csinálni, s egy álló hétig az egész falu remegett egy nevetséges felhőjátéktól s az ebből született vadmacskától.
Valaha a sárkánykígyó, különösen a hétfejű sárkány sok kegyetlen dolgot művelt - úgy mesében. János vitéznek ugyancsak volt vele dolga, míg mind a hét fejét levágta annak a sárkánynak, aki a mélységes kút fenekén a hercegkisasszonyt őrizte. Hajdanonta, ha egy sárkány valami vidékre, egy hegyi barlangba vagy kútba vette magát, bezzeg csinált ott galibát. Legelőször is kiitta a kútból a vizet, mégpedig nemcsak egyből, de az egész környék valamennyi kútjából; vagy lekötötte a fellegeket, hogy ne essék az eső.
Ilyenkor aztán a falu öregei elhatározták, hogy a sárkánynak valami áldozatot hoznak. De a sárkány válogatós volt, s minden esztendőre egy ifjú leányt követelt magának; aztán mikor már sok-sok leányt lebocsátottak neki a kútba, s éppen már az utolsóra került a sor, akkor rendesen valami vitéz legény került a vidékre, aki vállalkozott rá, hogy megöli a sárkányt.
Egyszóval nagyon szépen elmesélik ezt a dolgot a dajkák a gyerekeknek; mégpedig annyira élénken, hogy utoljára egyik-másik gyerekeszű anyóka maga is elhiszi, hogy igazi sárkány is van a világon.
Innét magyarázhatjuk meg, hogy miért szokás némely vidéken - mint ezt már az aszály leírásánál is említettük - egy leányt leereszteni a kútba, hogy megeredjen az eső.
A sárkányt egy nagy kígyónak képzeli a nép, melynek taraja, négy lába, két szárnya s rémítő nagy szája van. Sok templom esőcsatornájának a nyílása van ilyen formára kalapálva pléhből. De egy képen is le van rajzolva a sárkány, amint Szent György lovag a lovával letapossa, s lándzsájával keresztül szúrja a szörnyeteget.
A szentképen azonban a sárkány a bűnt jelenti, amelyet Szent György oly diadalmasan legyőz. Mert olyan borzasztó szörnyeteg a bűn is; de aki fölvértezi magát a vallásosság vértjével, és kezébe veszi az erkölcsösség és hit lándzsáját, az könnyen diadalmaskodik fölötte.
Ilyen szörnyeteg azonban valójában soha nem létezett; valamint nem létezett griffmadár sem; hanem igenis voltak ilyesforma szörnyetegek sok ezer meg ezer évvel ezelőtt, mikor a mostani világnak még más formája volt - mikor ott, ahol most tengerek vannak, szép lapályos termő völgyek voltak; a mai hegyek helyén pedig mélységes tengervíz zajongott.
Ezt a kort az emberiség bölcsőbeli korának nevezik a természettudósok; s ekkor az ember még vad állapotban élt a föld alatti barlangokban és sziklahasadékokban. Ekkor éltek a mai vadállatoknál sokkal nagyobbak és iszonyúbbak: a mamut, az őselefánt, a kígyó alakú szárnyas szörnyetegek; amiknek csontvázait manapság kútásás, építés vagy vízlevezetések alkalmával itt-ott föltalálják a munkások, s amilyeneket múzeumokba kiállítva látunk.
Természetes, hogy ősapáinknak, akik kőbaltákkal dolgoztak, s nem volt ellenük védőfegyverük, rémületes sok bajuk volt velük. Borzasztó dolgokat tudtak róluk fiaiknak beszélni; és sok ezredév után, midőn már ez óriási állatoknak és szörnyeknek a pora is kiveszett, az apáról fiúra hagyott szóbeszéd tartotta fönn nevüket. Az utódok pedig, akik ilyen szörnyetegeket már nem láttak - borzasztó hírük után, két-három ismert szörnyetegből összealkottak maguknak képzeletükben egy szörnyet; s ily formán készült a sárkány formája, úgy a griffmadáré is.
És azok borzasztó híre után készült az a sok szörnyű mese e rémséges állatok viselt dolgairól.
A sárkányról tulajdonképpen nem is volt szükség e könyvben megemlékezni; mert okos embert ugyan se tűzokádó, se vízmegivó, se hétfejű sárkánnyal el nem lehet bolondítani; s így a manapság még nagyban viruló babona se bírja a sárkány létét elhitetni: de megismertettem e képzelt szörnyeteget azért, mert éppen egy félesztendő előtt írták az újságok, hogy egy felső-megyei faluban sárkányt láttak, s a szörnyeteg a hegy oldalában levő üregbe vette magát.
Egy vénasszony látta a szörnyeteget; de nem tudja, milyen volt, mert majd holtra ijedt tőle. Annyit tud csupán, hogy a felhők közül vált ki, haragosan föl s alá hajladozva, mint egy óriási sötét köpönyeg; egyik végével lenyúlt a földre, a másikkal belekapaszkodott az ég felhőibe, s úgy lóbálta magát egy jó darabig; amidőn aztán egyszerre hirtelen lecsapott a földre, ott összegomolyodott egy kis barna alakú állattá, s morogva beszaladt a hegy nyílásába.
Persze megrémült a falu erre a hírre, és a hegynyílás felé senki se mert járni, mert a vénasszony után akadt egy-két bolond, aki a lyukból a szörnyeteg morgását szintén hallotta.
Nagy ideig volt a falu a legnagyobb félelemben; míg végre a tanács elhatározta, hogy a falu biztonságáért és a bizonyság kedvéért is minden ember fegyverre és vasvillára keljen, s ki kell a szörnyeteget a határból kergetni.
Föl is mentek a hegy nyílásához; s mikor az első lövés eldördült, mint a nyíl, oly sebességgel ugrott elő a barlangból egy borzas vadmacska.
Egy öreg, babonás asszony tehát még manapság is várat tudott csinálni, s egy álló hétig az egész falu remegett egy nevetséges felhőjátéktól s az ebből született vadmacskától.