Mikor elindultunk, az idő borult, de állandó száraz volt. Sem bágyasztó melegtől, sem nagy esőzésektől nem kellett tartanunk. Szóval utasoknak való idő volt.
Azon gyönyör, melyet a fölött érzék, hogy ez ismeretlen országot lóháton járhatom be, felderitett, daczára utazásunk czéljának. Teljes mérvben élveztem a kirándulás örömeit s már belenyugodni kezdtem tervünkbe.
"Egyébiránt," szóltam magamban, "tulajdonkép mit koczkáztatok? Mi veszély érhet? A világ legkülönösebb országában utazom, egy figyelemreméltó érdekes hegy csúcsára megyek fel, s legroszabb esetben egy kialudt tűzhányó tölcsérbe szállok le! Világos, hogy Saknussemm sem tett ennél egyebet. Mi pedig azt illeti, hogy léteznék egy folyosó, mely a föld központjáig nyuljon, ezt ő képzelte, ez lehetetlenség! Ennélfogva a mi kellemest e kirándulás tartalmaz, azt élvezni fogom és semmi rosztól nem tartok."
Ez okoskodásomat épen akkor fejeztem be, midőn Reykjawikból kiértünk!
Hans mindig előttünk lépdelt; járása gyors, egyenlő és folytonos volt. A podgyászunkkal terhelt két ló követte őt a nélkül, hogy szükség lett volna őket vezetni. Nagybátyám és én mögöttük haladtunk, s ugy hiszem, hogy nem épen nagyon roszul vettük ki magunkat kicsi, de erős lovainkon.
Izland egyike Europa legnagyobb szigeteinek; terjedelme 1400 mértföld, és népessége csak 60,000 főből áll. A földirók négy negyedre osztották e szigetet, s a mi utunk csaknem keresztben metszette át azon negyedet, mely "Sudwester Fiordunger", vagyis délnyugoti tartomány név alatt ismeretes.
A mint kiértünk Reykjawikból, Hans rögtön a tengerpartot követte; sovány legelőkön haladtunk át, melyeknek fűve inkább sárga mint zöld volt. A ködös láthatáron nagy sziklatömegek szakgatott körrajzai tüntek fel; olykor valamely távoli csúcson hóréteg csillámlott meg, öszpontositva a halvány napsugarakat; egyes csúcsok, melyek a többinél merészebben emelkedtek a magasba, a szürke fellegréteget átfurni látszottak, s végső hegyük látható volt a gőztömegek fölött, mint valamely roppant szirt, mely az égig mered.
E terméketlen sziklák lánczolata olykor a tengerig nyulik s ilyenkor tenyészetet épen nem láttunk; de annyi hely mindig maradt közöttük s a tenger közt, hogy áthaladhattunk. Lovaink egyébiránt ösztönszerüleg a legjárhatóbb helyeket választották, a nélkül, hogy járásuk egyszer is lassult volna. Nagybátyámnak még azon vigasza sem volt, hogy lovát szóval és ostorral nógathatná; nem fojthattam el egy mosolyt, midőn e nagy nyurga férfit ama kis lovon láttam; hosszu lábszárai a földig értek, minélfogva valami hatlábu szörnyetegre hasonlitott.
"Derék jószág, igen derék jószág!" szólt nagybátyám. "Hidd el Axel, hogy az izlandi lónál okosabb állat nem létezik; ezt sem hó, sem zivatar, sem járhatlan ut, sem szikla, sem jéghegy meg nem állithatja. Az izlandi ló mindig bátor, mindig biztos, mindig józan. Soha ballépést nem tesz, soha nem daczol gazdájával. Ha utközben valamely patakra vagy fjördre (keskeny tengeri öböl) bukkanunk, mi kétségkivül megtörténend, meg fogod látni, mint szökik a vizbe, minden tétova nélkül, akár valami kétéltü, s átúszik a túlsó partra! De csinján kell vele bánni; igy aztán naponkint egyremásra tiz mértföldet is megteszünk."
"Mi, kétségkivül," feleltem én, "de hát a kalauz?"
"Arra ne legyen gondod. Ez emberek képesek egész nap járni, a nélkül, hogy legcsekélyebb fáradságot éreznének; de hogy is fáradhatna el, mikor járásközben ugyszólván meg sem mozdul. Egyébiránt, ha szükséges, átengedem neki lovamat. Nekem ugy is görcs támad a lábamban, ha soká nem járok gyalog. Karjaim épek, de nem szabad megfelejtkezni a lábakról sem."
Ezalatt gyorsan haladtunk előre; a vidék itt már csaknem egészen puszta volt. Itt-ott egy-egy magányos tanya, valami fából, vályogból s lávadarabokból épült szegényes ház tünt fel az ut valamely kanyarodásánál; mintha koldus ülne ott, ki az arra menők irgalmát veszi igénybe; kicsibe mult, hogy alamizsnával nem kináltuk. E szigeten országutak, sőt még ösvények sincsenek, és a tenyészet, bár fejlődése igen lassu, mégis könnyen megsemmisitheti a ritka vándorok nyomait.
Mindamellett a tartomány e része, mely a főváros közvetlen szomszédságában fekszik, Izland legnépesebb és kultiváltabb vidékei közé tartozik. Milyenek lehetnek tehát azon vidékek, melyek e pusztánál is pusztábbak? Fél mértföldnyi ut után még egyetlen földmivest sem láttunk kunyhója küszöbén. Egyetlen pásztort sem, ki csordáját legeltetné; csak néhány tehénnel s néhány birkával, melyek magukra hagyva legeléztek, találkoztunk. Milyenek lehetnek tehát a vulkánikus robbanások, földalatti mozgalmak s egyéb rendkivüli tünemények által szakgatott, felforgatott vidékek?
Tudtam, hogy később ezekkel is meg fogunk ismerkedni; de Olsen földképét vizsgálván, láttam, hogy a tekervényes partot követve, kikerüljük ama vidékeket; valóban a plutói tünemények legfőbb szinhelye a sziget belseje. Ott az egymás fölött tornyosodó vizirányos sziklarétegek, melyeket Skandináv nyelven Trappoknak hinak, a trachyticus hegyek, a bazalt kitörések, a tuffkő s egyéb vulkáni anyagok, a még forró állapotban levő láva és porphyr természetfölöttien rémessé teszik a vidéket. Ekkor még nem gyanitottam, hogy minő látvány vár reánk a Sneffels félszigetén, hol a földalatti műhely e selejtei rettentő chaoszt képeznek.
Két órával azután, hogy Reykjawikot otthagytuk, egy Guffunes nevü mezővárosba érkeztünk, melyet "Avalkirkia", vagyis főegyháznak is neveznek. Itt nem láttam semmi emlitésreméltót. Mindössze is egynéhány házból állott. Németország legcsekélyebb falva is jelentékenyebb nálánál.
Hans félórai szünetet tartott; megosztánk vele egyszerü reggelinket; ő igennel vagy nemmel felelt azon kérdésekre, melyeket bátyám az ut iránt intézett hozzá; midőn azt kérdtük tőle, hogy az éjet hol fogjuk tölteni, ez egy szót felelte:
"Gardaer."
Megkerestem a mappán e nevet s láttam, hogy a Hwalfjörd partján levő, Reykjawiktól mintegy négy mértföldnyire levő falu viseli e nevet. Megmutattam bátyámnak.
"Csak négy mértföld!" szólt bátyám, "huszonkettőből csak négy! Hiszen ez séta!"
Nagybátyám interpellálta a kalauzt, ki azonban válasz helyett a lovaknak szólt s utnak indult.
Három órával később, mialatt folyvást e rétek szintelen gyepét tapostuk, a Kollafjördöt kellett megkerülnünk, mi könnyebb és gyorsabban eszközölhető volt, mintha ez öblön át akartunk volna gázolni; csakhamar egy ugynevezett "pingstaörbe", község-birósági székhelybe érkeztünk, melynek neve Ejulberg, s melynek harangja ekkor delet harangozott volna, ha az izlandi templomok elég gazdagok lennének arra, hogy órával birjanak; de a templomok itt hiveikre hasonlitanak; ezeknek sincsenek óráik s elvannak nélküle.
Itt a lovakat pihentettük; azután a hegyláncz és a tenger közötti keskeny parton haladva, rövid idő alatt Brantaer Aoalkirkiába értünk és egy mértfölddel távolabb Jaurböerbe, mely csak "annexia" vagyis fiókegyház s a Hwalfjörd déli partjára épült. Ekkor esteli négy óra volt; összesen négy mértföldet haladtunk.
A fjörd e része legalább fél mértföld széles; a hullámok zajosan törtek meg a hegyes sziklákon; ez öböl ugyszólván két sziklafal közt nyulik el; a sziklák meredekek s itt-ott háromezer láb magasak; legnagyobb részt barnás telepekből állanak, melyeket egymástól keskenyebb, verhenyes tuffból álló rétegek választanak el. Bár lovaink józanságában biztam, még sem hittem, hogy e tengerszoroson négylábu állat hátán, biztosan lehessen átkelni.
"Ha van eszük ez állatoknak," gondolám, "nem kisértik meg az átkelést. Ha nincs eszük, majd lesz nekem."
De bátyám nem akart várni; a viz szélére érve megsarkantyuzta lovát, mely fejét leeresztve megfútta a patkójáig csapkodó hullámokat s megállott; nagybátyám, ki ugy látszék saját ösztönét többre becsülte, mint lováét, a viznek akarta szoritani. De a ló daczosan megtagadta az engedelmességet, s fejét rázta. Ekkor bátyám káromkodásra fakadt s ostorral ütötte paripáját, mely fel-felrugva és ágaskodva válaszolt, minek következtében bátyám helyzete bizonytalanná kezdett válni; végre a kis ló, meghajtva térdeit, kibujt bátyám lábai közől s ott hagyta őt két lábán, mely a part két sziklájára volt helyezve; ugy állott ott, mint a rhodusi óriás-szobor.
Azon gyönyör, melyet a fölött érzék, hogy ez ismeretlen országot lóháton járhatom be, felderitett, daczára utazásunk czéljának. Teljes mérvben élveztem a kirándulás örömeit s már belenyugodni kezdtem tervünkbe.
"Egyébiránt," szóltam magamban, "tulajdonkép mit koczkáztatok? Mi veszély érhet? A világ legkülönösebb országában utazom, egy figyelemreméltó érdekes hegy csúcsára megyek fel, s legroszabb esetben egy kialudt tűzhányó tölcsérbe szállok le! Világos, hogy Saknussemm sem tett ennél egyebet. Mi pedig azt illeti, hogy léteznék egy folyosó, mely a föld központjáig nyuljon, ezt ő képzelte, ez lehetetlenség! Ennélfogva a mi kellemest e kirándulás tartalmaz, azt élvezni fogom és semmi rosztól nem tartok."
Ez okoskodásomat épen akkor fejeztem be, midőn Reykjawikból kiértünk!
Hans mindig előttünk lépdelt; járása gyors, egyenlő és folytonos volt. A podgyászunkkal terhelt két ló követte őt a nélkül, hogy szükség lett volna őket vezetni. Nagybátyám és én mögöttük haladtunk, s ugy hiszem, hogy nem épen nagyon roszul vettük ki magunkat kicsi, de erős lovainkon.
Izland egyike Europa legnagyobb szigeteinek; terjedelme 1400 mértföld, és népessége csak 60,000 főből áll. A földirók négy negyedre osztották e szigetet, s a mi utunk csaknem keresztben metszette át azon negyedet, mely "Sudwester Fiordunger", vagyis délnyugoti tartomány név alatt ismeretes.
A mint kiértünk Reykjawikból, Hans rögtön a tengerpartot követte; sovány legelőkön haladtunk át, melyeknek fűve inkább sárga mint zöld volt. A ködös láthatáron nagy sziklatömegek szakgatott körrajzai tüntek fel; olykor valamely távoli csúcson hóréteg csillámlott meg, öszpontositva a halvány napsugarakat; egyes csúcsok, melyek a többinél merészebben emelkedtek a magasba, a szürke fellegréteget átfurni látszottak, s végső hegyük látható volt a gőztömegek fölött, mint valamely roppant szirt, mely az égig mered.
E terméketlen sziklák lánczolata olykor a tengerig nyulik s ilyenkor tenyészetet épen nem láttunk; de annyi hely mindig maradt közöttük s a tenger közt, hogy áthaladhattunk. Lovaink egyébiránt ösztönszerüleg a legjárhatóbb helyeket választották, a nélkül, hogy járásuk egyszer is lassult volna. Nagybátyámnak még azon vigasza sem volt, hogy lovát szóval és ostorral nógathatná; nem fojthattam el egy mosolyt, midőn e nagy nyurga férfit ama kis lovon láttam; hosszu lábszárai a földig értek, minélfogva valami hatlábu szörnyetegre hasonlitott.
"Derék jószág, igen derék jószág!" szólt nagybátyám. "Hidd el Axel, hogy az izlandi lónál okosabb állat nem létezik; ezt sem hó, sem zivatar, sem járhatlan ut, sem szikla, sem jéghegy meg nem állithatja. Az izlandi ló mindig bátor, mindig biztos, mindig józan. Soha ballépést nem tesz, soha nem daczol gazdájával. Ha utközben valamely patakra vagy fjördre (keskeny tengeri öböl) bukkanunk, mi kétségkivül megtörténend, meg fogod látni, mint szökik a vizbe, minden tétova nélkül, akár valami kétéltü, s átúszik a túlsó partra! De csinján kell vele bánni; igy aztán naponkint egyremásra tiz mértföldet is megteszünk."
"Mi, kétségkivül," feleltem én, "de hát a kalauz?"
"Arra ne legyen gondod. Ez emberek képesek egész nap járni, a nélkül, hogy legcsekélyebb fáradságot éreznének; de hogy is fáradhatna el, mikor járásközben ugyszólván meg sem mozdul. Egyébiránt, ha szükséges, átengedem neki lovamat. Nekem ugy is görcs támad a lábamban, ha soká nem járok gyalog. Karjaim épek, de nem szabad megfelejtkezni a lábakról sem."
Ezalatt gyorsan haladtunk előre; a vidék itt már csaknem egészen puszta volt. Itt-ott egy-egy magányos tanya, valami fából, vályogból s lávadarabokból épült szegényes ház tünt fel az ut valamely kanyarodásánál; mintha koldus ülne ott, ki az arra menők irgalmát veszi igénybe; kicsibe mult, hogy alamizsnával nem kináltuk. E szigeten országutak, sőt még ösvények sincsenek, és a tenyészet, bár fejlődése igen lassu, mégis könnyen megsemmisitheti a ritka vándorok nyomait.
Mindamellett a tartomány e része, mely a főváros közvetlen szomszédságában fekszik, Izland legnépesebb és kultiváltabb vidékei közé tartozik. Milyenek lehetnek tehát azon vidékek, melyek e pusztánál is pusztábbak? Fél mértföldnyi ut után még egyetlen földmivest sem láttunk kunyhója küszöbén. Egyetlen pásztort sem, ki csordáját legeltetné; csak néhány tehénnel s néhány birkával, melyek magukra hagyva legeléztek, találkoztunk. Milyenek lehetnek tehát a vulkánikus robbanások, földalatti mozgalmak s egyéb rendkivüli tünemények által szakgatott, felforgatott vidékek?
Tudtam, hogy később ezekkel is meg fogunk ismerkedni; de Olsen földképét vizsgálván, láttam, hogy a tekervényes partot követve, kikerüljük ama vidékeket; valóban a plutói tünemények legfőbb szinhelye a sziget belseje. Ott az egymás fölött tornyosodó vizirányos sziklarétegek, melyeket Skandináv nyelven Trappoknak hinak, a trachyticus hegyek, a bazalt kitörések, a tuffkő s egyéb vulkáni anyagok, a még forró állapotban levő láva és porphyr természetfölöttien rémessé teszik a vidéket. Ekkor még nem gyanitottam, hogy minő látvány vár reánk a Sneffels félszigetén, hol a földalatti műhely e selejtei rettentő chaoszt képeznek.
Két órával azután, hogy Reykjawikot otthagytuk, egy Guffunes nevü mezővárosba érkeztünk, melyet "Avalkirkia", vagyis főegyháznak is neveznek. Itt nem láttam semmi emlitésreméltót. Mindössze is egynéhány házból állott. Németország legcsekélyebb falva is jelentékenyebb nálánál.
Hans félórai szünetet tartott; megosztánk vele egyszerü reggelinket; ő igennel vagy nemmel felelt azon kérdésekre, melyeket bátyám az ut iránt intézett hozzá; midőn azt kérdtük tőle, hogy az éjet hol fogjuk tölteni, ez egy szót felelte:
"Gardaer."
Megkerestem a mappán e nevet s láttam, hogy a Hwalfjörd partján levő, Reykjawiktól mintegy négy mértföldnyire levő falu viseli e nevet. Megmutattam bátyámnak.
"Csak négy mértföld!" szólt bátyám, "huszonkettőből csak négy! Hiszen ez séta!"
Nagybátyám interpellálta a kalauzt, ki azonban válasz helyett a lovaknak szólt s utnak indult.
Három órával később, mialatt folyvást e rétek szintelen gyepét tapostuk, a Kollafjördöt kellett megkerülnünk, mi könnyebb és gyorsabban eszközölhető volt, mintha ez öblön át akartunk volna gázolni; csakhamar egy ugynevezett "pingstaörbe", község-birósági székhelybe érkeztünk, melynek neve Ejulberg, s melynek harangja ekkor delet harangozott volna, ha az izlandi templomok elég gazdagok lennének arra, hogy órával birjanak; de a templomok itt hiveikre hasonlitanak; ezeknek sincsenek óráik s elvannak nélküle.
Itt a lovakat pihentettük; azután a hegyláncz és a tenger közötti keskeny parton haladva, rövid idő alatt Brantaer Aoalkirkiába értünk és egy mértfölddel távolabb Jaurböerbe, mely csak "annexia" vagyis fiókegyház s a Hwalfjörd déli partjára épült. Ekkor esteli négy óra volt; összesen négy mértföldet haladtunk.
A fjörd e része legalább fél mértföld széles; a hullámok zajosan törtek meg a hegyes sziklákon; ez öböl ugyszólván két sziklafal közt nyulik el; a sziklák meredekek s itt-ott háromezer láb magasak; legnagyobb részt barnás telepekből állanak, melyeket egymástól keskenyebb, verhenyes tuffból álló rétegek választanak el. Bár lovaink józanságában biztam, még sem hittem, hogy e tengerszoroson négylábu állat hátán, biztosan lehessen átkelni.
"Ha van eszük ez állatoknak," gondolám, "nem kisértik meg az átkelést. Ha nincs eszük, majd lesz nekem."
De bátyám nem akart várni; a viz szélére érve megsarkantyuzta lovát, mely fejét leeresztve megfútta a patkójáig csapkodó hullámokat s megállott; nagybátyám, ki ugy látszék saját ösztönét többre becsülte, mint lováét, a viznek akarta szoritani. De a ló daczosan megtagadta az engedelmességet, s fejét rázta. Ekkor bátyám káromkodásra fakadt s ostorral ütötte paripáját, mely fel-felrugva és ágaskodva válaszolt, minek következtében bátyám helyzete bizonytalanná kezdett válni; végre a kis ló, meghajtva térdeit, kibujt bátyám lábai közől s ott hagyta őt két lábán, mely a part két sziklájára volt helyezve; ugy állott ott, mint a rhodusi óriás-szobor.