Mikor elindultunk, az idő borult volt, de állandóan száraz maradt. Sem bágyasztó melegtől, sem nagy esőzésektől nem kellett tartanunk. Szóval utasoknak való idő volt.

Azon gyönyör, melyet az fölött éreztem, hogy ezen ismeretlen országot lóháton járhatom be, felderített, dacára utazásunk céljának. Teljes mérvben élveztem a kirándulás örömeit, s már belenyugodni kezdtem tervünkbe.

"Egyébiránt - szóltam magamban -, tulajdonképpen mit kockáztatok? Mi veszély érhet? A világ legkülönösebb országában utazom, egy figyelemre méltó, érdekes hegy csúcsára megyek fel, s legrosszabb esetben egy kialudt tűzhányó tölcsérébe szállok le! Világos, hogy Saknussemm sem tett ennél egyebet. Ami pedig azt illeti, hogy léteznék egy folyosó, mely a föld központjáig nyúljon, ezt ő csak képzelte, ez lehetetlenség! Ennélfogva ami kellemest e kirándulás tartalmaz, azt élvezni fogom, és semmi rossztól nem tartok."

Ezt az okoskodásomat éppen akkor fejeztem be, midőn Reykjavíkból kiértünk!

Hans mindig előttünk lépdelt; járása gyors, egyenlő és folytonos volt. A podgyászunkkal terhelt két ló követte őt anélkül, hogy szükség lett volna őket vezetni. Nagybátyám és én mögöttük haladtunk, s úgy hiszem, hogy nem éppen nagyon rosszul vettük ki magunkat kicsi, de erős lovainkon.

Izland egyike Európa legnagyobb szigeteinek; terjedelme 1400 mérföld, és népessége csak 60 000 főből áll. A földrajztudósok négy negyedre osztották e szigetet, s a mi utunk csaknem keresztben metszette át azon negyedet, mely "Sudwester Fiordunger", vagyis délnyugati tartomány név alatt ismeretes.

Amint kiértünk Reykjavíkból, Hans rögtön a tengerpartot követte; sovány legelőkön haladtunk át, melyeknek füve inkább sárga, mint zöld volt. A ködös láthatáron nagy sziklatömegek szaggatott körrajzai tűntek fel; olykor valamely távoli csúcson hóréteg csillámlott meg, összpontosítva a halvány napsugarakat; egyes csúcsok, melyek a többinél merészebben emelkedtek a magasba, a szürke fellegréteget átfúrni látszottak, s végső hegyük látható volt a gőztömegek fölött, mint valamely roppant szirt, mely az égig mered.

E terméketlen sziklák láncolata olykor a tengerig nyúlik, s ilyenkor tenyészetet éppen nem láttunk; de annyi hely mindig maradt közöttük s a tenger közt, hogy áthaladhattunk. Lovaink egyébiránt ösztönszerűleg a legjárhatóbb helyeket választották anélkül, hogy járásuk egyszer is lassult volna. Nagybátyámnak még azon vigasza sem volt, hogy lovát szóval és ostorral nógathatná; nem fojthattam el egy mosolyt, midőn e nagy nyurga férfit ama kis lovon láttam: hosszú lábszárai a földig értek, minélfogva valami hatlábú szörnyetegre hasonlított.

"Derék jószág, igen derék jószág! - szólt nagybátyám. - Hidd el Axel, hogy az izlandi lónál okosabb állat nem létezik; ezt sem hó, sem zivatar, sem járhatatlan út, sem szikla, sem jéghegy meg nem állíthatja. Az izlandi ló mindig bátor, mindig biztos, mindig józan. Soha ballépést nem tesz, soha nem dacol gazdájával. Ha útközben valamely patakra vagy fjordra (keskeny tengeri öböl) bukkanunk - ami kétségkívül megtörténend -, meg fogod látni, mint szökik a vízbe minden tétova nélkül, akár valami kétéltű, s átúszik a túlsó partra! De csínján kell vele bánni; így aztán naponként egyremásra tíz mérföldet is megteszünk."

"Mi, kétségkívül - feleltem én -, de hát a kalauz?"

"Arra ne legyen gondod. Ez az ember képes egész nap járni anélkül, hogy a legcsekélyebb fáradságot érezné; de hogy is fáradhatna el, mikor járás közben úgyszólván meg sem mozdul. Egyébiránt, ha szükséges, átengedem neki a lovamat. Nekem úgyis görcs támad a lábamban, ha sokáig nem járok gyalog. Karjaim épek, de nem szabad megfelejtkezni a lábakról sem."

Ezalatt gyorsan haladtunk előre; a vidék itt már csaknem egészen puszta volt. Itt-ott egy-egy magányos tanya, valami fából, vályogból s lávadarabokból épült szegényes ház tűnt fel az út valamely kanyarodásánál; mintha koldus ülne ott, ki az arra menők irgalmát veszi igénybe; kicsin múlt, hogy alamizsnával nem kínáltuk. E szigeten országutak, sőt még ösvények sincsenek, és a tenyészet, bár fejlődése igen lassú, mégis könnyen megsemmisítheti a ritka vándorok nyomait.

Mindamellett a tartomány e része, mely a főváros közvetlen szomszédságában fekszik, Izland legnépesebb és kultiváltabb vidékei közé tartozik. Milyenek lehetnek tehát azon vidékek, melyek e pusztánál is pusztábbak? Félmérföldnyi út után még egyetlen földművest sem láttunk kunyhója küszöbén. Egyetlen pásztort sem, ki csordáját legeltetné; csak néhány tehénnel s néhány birkával találkoztunk, melyek magukra hagyva legelésztek. Milyenek lehetnek tehát a vulkanikus robbanások, földalatti mozgalmak s egyéb rendkívüli tünemények által szaggatott, felforgatott vidékek?

Tudtam, hogy később ezekkel is meg fogunk ismerkedni; de Olsen térképét vizsgálván láttam, hogy a tekervényes partot követve kikerüljük ama vidékeket; valóban a plutói tünemények legfőbb színhelye a sziget belseje. Ott az egymás fölött tornyosuló vízszintes sziklarétegek, melyeket skandináv nyelven trappoknak hívnak, a trachitikus hegyek, a bazaltkitörések, a tufakő s egyéb vulkáni anyagok, a még forró állapotban levő láva és porfir természetfölöttien rémessé teszik a vidéket. Ekkor még nem gyanítottam, hogy minő látvány vár reánk a Snaefells félszigetén, hol a földalatti műhely e selejtjei rettentő káoszt képeznek.

Két órával azután, hogy Reykjavíkot otthagytuk, egy Guffunes nevű mezővárosba érkeztünk, melyet "Avalkirkia", vagyis főegyháznak is neveznek. Itt nem láttam semmi említésre méltót. Mindössze is egynéhány házból állott. Németország legcsekélyebb falva is jelentékenyebb nálánál.

Hans félórai szünetet tartott; megosztottuk vele egyszerű reggelinket; ő igennel vagy nemmel felelt azon kérdésekre, melyeket nagybátyám az út iránt intézett hozzá; midőn azt kérdeztük tőle, hogy az éjet hol fogjuk tölteni, ezt az egy szót felelte:

"Gardar."

Megkerestem a mappán e nevet, s láttam, hogy a Hvalfjördur partján levő, Reykjavíktól mintegy négy mérföldnyire levő falu viseli e nevet. Megmutattam bátyámnak.

"Csak négy mérföld! - szólt bátyám. - Huszonkettőből csak négy! Hiszen ez séta!"

Nagybátyám interpellálta a kalauzt, ki azonban válasz helyett a lovaknak szólt, s útnak indult.

Három órával később, mialatt folyvást e rétek színtelen gyepét tapostuk, a Kollafjördur-t kellett megkerülnünk, ami könnyebben és gyorsabban eszközölhető volt, mintha ez öblön át akartunk volna gázolni; csakhamar egy úgynevezett "pingstaörbe", községbírói székhelyre érkeztünk, melynek neve Ejulberg, s melynek harangja ekkor delet harangozott volna, ha az izlandi templomok elég gazdagok lennének arra, hogy órával bírjanak; de a templomok itt híveikre hasonlítanak: ezeknek sincsenek óráik, s elvannak nélküle.

Itt a lovakat pihentettük; azután a hegylánc és a tenger közötti keskeny parton haladva, rövid idő alatt Brantaer Aoalkirkiába értünk, és egy mérfölddel távolabb Jaurböerbe, mely csak "annexia", vagyis fiókegyház, s a Hvalfjörd déli partjára épült. Ekkor esti négy óra volt; összesen négy mérföldet haladtunk.

A fjord e része legalább fél mérföld széles; a hullámok zajosan törtek meg a hegyes sziklákon; ez az öböl úgyszólván két sziklafal közt nyúlik el; a sziklák meredekek s itt-ott háromezer láb magasak; legnagyobb részt barnás telepekből állanak, melyeket egymástól keskenyebb, verhenyes tufából álló rétegek választanak el. Bár lovaink józanságában bíztam, mégsem hittem, hogy e tengerszoroson négylábú állat hátán biztosan lehessen átkelni.

"Ha van eszük ezeknek az állatoknak - gondolám -, nem kísértik meg az átkelést. Ha nincs eszük, majd lesz nekem."

De bátyám nem akart várni; a víz szélére érve megsarkantyúzta lovát, mely fejét leeresztve megfújta a patkójáig csapkodó hullámokat, s megállott; nagybátyám, ki úgy látszék, saját ösztönét többre becsülte, mint lováét, a víznek akarta szorítani. De a ló dacosan megtagadta az engedelmességet, s fejét rázta. Ekkor bátyám káromkodásra fakadt, s ostorral ütötte paripáját, mely fel-felrúgva és ágaskodva válaszolt, minek következtében bátyám helyzete bizonytalanná kezdett válni; végre a kis ló, meghajtva térdeit, kibújt bátyám lábai közül, s ott hagyta őt két lábán, mely a part két sziklájára volt helyezve; úgy állott ott, mint a rodoszi kolosszus.