A szigetbeliek azonban, látván, hogy csakugyan kidobtak a hajóból, megszántak. Az ár lassan keletfelé sodort s csavarogva egyre közelebb jutottam a szigethez. Egyszerre csak görcsös megkönnyebbüléssel azt láttam, hogy a nagy csónak megfordult s felém közeledik. Nagyon meg volt rakva, s a mint közeledett, kivettem, hogy Montgomery széles vállú, ősz társa a csónak hátulján ül a kutyák és nehány láda közé szorulva. Rám bámúlt mereven, mozdulatlanúl. A fekete arczú nyomorék szintén rám meredt a csónak szögletéből a puma mellől. Három más ember volt még a csónakban, furcsa vad ficzkók s a vérebek szüntelenül vicsorgatták rájuk fogaikat. Montgomery, a ki kormányzott, mellém irányozta a csónakot s aztán felkelve, csónakom kötelét odakötötte a nagy csónak kormányrúdjához, hogy így vonjanak magukkal, mert a nagy csónakban nem volt egy csöpp hely sem.
Ekkorra magamhoz tértem már én is kábultságomból s köszönésére elég bátran válaszoltam. Mondtam neki, hogy a mentőcsónak csaknem elsülyed, mire lenyujtott hozzám egy vedret. A mint a kötél megfeszült a két csónak között, hátrahanyatlottam. S aztán egy ideig szorgalmasan merítgettem a vizet. Csak később tekintettem fel újra a csónakban ülőkre. Az ősz férfi még mindig merően engem nézett, s ha jól láttam, tekintete zavarodottságot árult el. A mint pillantásaink találkoztak, letekintett a lába közt kuporgó vérebre. Hatalmas férfi volt, szép homloku s komor ábrázatu volt; de szempillái fölött meg volt már az aggkort jellemző furcsa bőrpetyhüdés és szájszögletei elszánt határozottságról tanuskodtak. Oly halkan beszélt Montgomeryval, hogy nem hallhattam. Majd a három emberre tekintettem. Furcsa legénység volt. Csak arczukat láttam; de arczukban volt valami, a mi undort keltett bennem. Merően néztem rájuk, de ez a benyomás nem szünt meg, bár okát nem tudtam megállapítani. Ugy tetszett, barna bőrüek. Lábszáruk furcsa módon, valami vékony, piszkos, fehér szövetbe volt burkolva, lábuk feje, sőt még ujjaik is, ugy be voltak csomagolva, mint néhol Keleten a nők. Turbán volt fejükön s a turbán alul manószerű arcz meredt rám. Ragyogó szemük s kiugró alsó állkapczájuk volt. Ritka fekete hajuk sörényhez hasonlított s a mint ott ültek, azt hittem, magasabb termetűek valamennyi emberfajnál. Az ősz férfi, a ki jó hat láb magas volt, ültében egy fejjel alacsonyabbnak látszott náluk. Később láttam, hogy tulajdonképen nálam sem magasabbak, csak a törzsük volt rendkivül hosszú, lábuk czombrésze ellenben tulságosan rövid volt s csodálatosan kicsavarodott. Annyi bizonyos, hogy mindenképen undok egy csapat volt, s fejük fölött, az első vitorla alatt, szüntelenül rám meredt annak a férfinak a fekete arcza, a kinek szeme világított a sötétben.
A mint rájuk néztem, tekintetünk találkozott, s erre egymásután elkapták előlem szemüket s csak lopva tekintgettek rám. Az ötlött eszembe, hogy talán nyugtalanítom őket, s figyelmemet a sziget felé fordítottam, a melyhez egyre jobban közeledtünk.
Lapályos föld volt, a melyet sűrű növényzet borított, nagyrészt valami előttem ismeretlen pálmaféle. Egyik pontjáról vékony, fehér gőzcsík kígyózott felfelé rengeteg magasságban pehelytollá foszladozva. Széles öbölbe jutottunk bele, melyet jobbról-balról alacsony hegyfok szegélyezett. A part, a melyet sötétszürke fövény borított, meredek hegygerinczczé emelkedett, hatvan-hetven lábnyira a tenger színe fölé s tele volt szórva fával és bozóttal. Közepe táján fölfelé négyszögű tarka kőkerítést láttam, a mely, mint később megtudtam, korálból és megkövesült lávából épült. A kerítés közepéből két szalmafödél kukucskált ki. A víz szélén egy álldogáló férfi várakozott ránk. Mintha mikor még távolabb voltunk, nehány más furcsa teremtményt is láttam volna a lejtő bozótos sűrűjébe surranni; de közelebb jutva, nyomuk sem volt. A parton álló férfi közepes nagyságú, fekete négerarczú lény volt. Széles, csaknem ajknélküli szája volt, rendkivül sovány karja, hosszú vékony lába és görbe lábszára, s előre hajló komor arczczal bámult felénk. Úgy volt öltözve, mint Montgomery és ősz társa, kék vászon kabátba és nadrágba.
A mint közelebb jutottunk, ide-oda kezdett futkosni a parton a leggroteszkebb mozdulatokkal. Montgomery parancsszavára a csónakban levő négy ember furcsa, esetlen mozdulattal felugrott s bevonta a vitorlákat. Montgomery megfordította a csónakot s belekormányozta egy szűk kis üregbe, a mely a partba volt vájva s épen elég nagy volt a hosszú csónak befogadására. A parton álló ember erre hozzánk szaladt. Hallottam, hogy a csónak orra nyikorog a homokban. Eltaszítottam magam vedremmel a hosszú csónak kormányrúdjától s leoldva kötelemet, partra szálltam. A három bepólyázott férfi esetlen mozdulatokkal kimászott a fövényre s nyomban nekilátott a csónak kiürítésének. Segített nekik a parton álló ember is. A három beburkolt és össze-vissza kötözgetett csónakosnak különösen a lába szárain ütődtem meg. Nem voltak merevek, hanem mintha kicsavarták s aztán rossz helyre illesztették volna vissza őket. A kutyák egyre morogtak rájuk, rángatva lánczukat, mikor az ősz férfi partra szállt velök.
A három furcsa ficzkó különös torokhangon társalgott, s az, a ki a parton várt ránk, mikor a kormányrúd közelében levő csomagokhoz nyultak, izgatottan rájuk rivallt, a mint gondoltam, valami idegen nyelven. Mintha hangjára emlékeztem volna valahonnan; de nem jutott eszembe, hol hallottam. Az ősz férfi a hat ugrándozó kutya között állt s túlharsogva a csaholás zaját, parancsokat osztogatott. Montgomery rendbe hozván a kormányt, szintén partra szállt s valamennyien munkához láttak.
Egyszerre csak az ősz férfi hozzám lépett. Olyan - szólt - mintha ma még nem is reggelizett volna. Apró fekete szeme csillogott komor szemöldöke alatt. Bocsásson meg érte. Most a mi vendégünk s kötelességünk gondoskodni kényelméről, bár a mint tudja, nem mi hívtuk. Élesen arczomba nézett. Montgomery azt mondja, hogy ön, Prendick úr, művelt ember, ért a tudományhoz. Mivel foglalkozott?
Elmondtam neki, hogy nehány évet töltöttem a londoni egyetemen s Huxley vezetésével biologiai kutatásokat végeztem. Erre felhúzta kissé szemöldökét. - Ez változtat a dolgon némileg Prendick úr, szólt kissé több tisztelettel. Mi tudniillik véletlenül magunk is biologusok vagyunk. Legalább én meg Montgomery azok vagyunk. Szemét a fehérbe burkolt emberekre fordította, a kik szorgalmasan vonszolták a pumát hengereken a falszegte udvar felé. Aztán, hogy mikor távozhatik a szigetről, azt nem tudom. Kivül esünk valamennyi közlekedési vonalon. Egy évben ha egyszer látunk hajót.
Hirtelen ott hagyott, felfelé ment a parton, el a kis csoport mellett s azt hiszem belépett a kerítésen. A másik két ember Montgomeryval halomba rakta a kisebb csomagokat egy alacsony kerekes targonczára. A láma a nyúlládákkal még a csónakon volt. A mint a targoncza megtelt, a három ember neki feküdt s tolni kezdte fölfelé a vagy egy tonnás terhet a puma után. Majd Montgomery ott hagyva a másik kettőt, visszatért hozzám s kezet nyujtott.
Ekkorra magamhoz tértem már én is kábultságomból s köszönésére elég bátran válaszoltam. Mondtam neki, hogy a mentőcsónak csaknem elsülyed, mire lenyujtott hozzám egy vedret. A mint a kötél megfeszült a két csónak között, hátrahanyatlottam. S aztán egy ideig szorgalmasan merítgettem a vizet. Csak később tekintettem fel újra a csónakban ülőkre. Az ősz férfi még mindig merően engem nézett, s ha jól láttam, tekintete zavarodottságot árult el. A mint pillantásaink találkoztak, letekintett a lába közt kuporgó vérebre. Hatalmas férfi volt, szép homloku s komor ábrázatu volt; de szempillái fölött meg volt már az aggkort jellemző furcsa bőrpetyhüdés és szájszögletei elszánt határozottságról tanuskodtak. Oly halkan beszélt Montgomeryval, hogy nem hallhattam. Majd a három emberre tekintettem. Furcsa legénység volt. Csak arczukat láttam; de arczukban volt valami, a mi undort keltett bennem. Merően néztem rájuk, de ez a benyomás nem szünt meg, bár okát nem tudtam megállapítani. Ugy tetszett, barna bőrüek. Lábszáruk furcsa módon, valami vékony, piszkos, fehér szövetbe volt burkolva, lábuk feje, sőt még ujjaik is, ugy be voltak csomagolva, mint néhol Keleten a nők. Turbán volt fejükön s a turbán alul manószerű arcz meredt rám. Ragyogó szemük s kiugró alsó állkapczájuk volt. Ritka fekete hajuk sörényhez hasonlított s a mint ott ültek, azt hittem, magasabb termetűek valamennyi emberfajnál. Az ősz férfi, a ki jó hat láb magas volt, ültében egy fejjel alacsonyabbnak látszott náluk. Később láttam, hogy tulajdonképen nálam sem magasabbak, csak a törzsük volt rendkivül hosszú, lábuk czombrésze ellenben tulságosan rövid volt s csodálatosan kicsavarodott. Annyi bizonyos, hogy mindenképen undok egy csapat volt, s fejük fölött, az első vitorla alatt, szüntelenül rám meredt annak a férfinak a fekete arcza, a kinek szeme világított a sötétben.
A mint rájuk néztem, tekintetünk találkozott, s erre egymásután elkapták előlem szemüket s csak lopva tekintgettek rám. Az ötlött eszembe, hogy talán nyugtalanítom őket, s figyelmemet a sziget felé fordítottam, a melyhez egyre jobban közeledtünk.
Lapályos föld volt, a melyet sűrű növényzet borított, nagyrészt valami előttem ismeretlen pálmaféle. Egyik pontjáról vékony, fehér gőzcsík kígyózott felfelé rengeteg magasságban pehelytollá foszladozva. Széles öbölbe jutottunk bele, melyet jobbról-balról alacsony hegyfok szegélyezett. A part, a melyet sötétszürke fövény borított, meredek hegygerinczczé emelkedett, hatvan-hetven lábnyira a tenger színe fölé s tele volt szórva fával és bozóttal. Közepe táján fölfelé négyszögű tarka kőkerítést láttam, a mely, mint később megtudtam, korálból és megkövesült lávából épült. A kerítés közepéből két szalmafödél kukucskált ki. A víz szélén egy álldogáló férfi várakozott ránk. Mintha mikor még távolabb voltunk, nehány más furcsa teremtményt is láttam volna a lejtő bozótos sűrűjébe surranni; de közelebb jutva, nyomuk sem volt. A parton álló férfi közepes nagyságú, fekete négerarczú lény volt. Széles, csaknem ajknélküli szája volt, rendkivül sovány karja, hosszú vékony lába és görbe lábszára, s előre hajló komor arczczal bámult felénk. Úgy volt öltözve, mint Montgomery és ősz társa, kék vászon kabátba és nadrágba.
A mint közelebb jutottunk, ide-oda kezdett futkosni a parton a leggroteszkebb mozdulatokkal. Montgomery parancsszavára a csónakban levő négy ember furcsa, esetlen mozdulattal felugrott s bevonta a vitorlákat. Montgomery megfordította a csónakot s belekormányozta egy szűk kis üregbe, a mely a partba volt vájva s épen elég nagy volt a hosszú csónak befogadására. A parton álló ember erre hozzánk szaladt. Hallottam, hogy a csónak orra nyikorog a homokban. Eltaszítottam magam vedremmel a hosszú csónak kormányrúdjától s leoldva kötelemet, partra szálltam. A három bepólyázott férfi esetlen mozdulatokkal kimászott a fövényre s nyomban nekilátott a csónak kiürítésének. Segített nekik a parton álló ember is. A három beburkolt és össze-vissza kötözgetett csónakosnak különösen a lába szárain ütődtem meg. Nem voltak merevek, hanem mintha kicsavarták s aztán rossz helyre illesztették volna vissza őket. A kutyák egyre morogtak rájuk, rángatva lánczukat, mikor az ősz férfi partra szállt velök.
A három furcsa ficzkó különös torokhangon társalgott, s az, a ki a parton várt ránk, mikor a kormányrúd közelében levő csomagokhoz nyultak, izgatottan rájuk rivallt, a mint gondoltam, valami idegen nyelven. Mintha hangjára emlékeztem volna valahonnan; de nem jutott eszembe, hol hallottam. Az ősz férfi a hat ugrándozó kutya között állt s túlharsogva a csaholás zaját, parancsokat osztogatott. Montgomery rendbe hozván a kormányt, szintén partra szállt s valamennyien munkához láttak.
Egyszerre csak az ősz férfi hozzám lépett. Olyan - szólt - mintha ma még nem is reggelizett volna. Apró fekete szeme csillogott komor szemöldöke alatt. Bocsásson meg érte. Most a mi vendégünk s kötelességünk gondoskodni kényelméről, bár a mint tudja, nem mi hívtuk. Élesen arczomba nézett. Montgomery azt mondja, hogy ön, Prendick úr, művelt ember, ért a tudományhoz. Mivel foglalkozott?
Elmondtam neki, hogy nehány évet töltöttem a londoni egyetemen s Huxley vezetésével biologiai kutatásokat végeztem. Erre felhúzta kissé szemöldökét. - Ez változtat a dolgon némileg Prendick úr, szólt kissé több tisztelettel. Mi tudniillik véletlenül magunk is biologusok vagyunk. Legalább én meg Montgomery azok vagyunk. Szemét a fehérbe burkolt emberekre fordította, a kik szorgalmasan vonszolták a pumát hengereken a falszegte udvar felé. Aztán, hogy mikor távozhatik a szigetről, azt nem tudom. Kivül esünk valamennyi közlekedési vonalon. Egy évben ha egyszer látunk hajót.
Hirtelen ott hagyott, felfelé ment a parton, el a kis csoport mellett s azt hiszem belépett a kerítésen. A másik két ember Montgomeryval halomba rakta a kisebb csomagokat egy alacsony kerekes targonczára. A láma a nyúlládákkal még a csónakon volt. A mint a targoncza megtelt, a három ember neki feküdt s tolni kezdte fölfelé a vagy egy tonnás terhet a puma után. Majd Montgomery ott hagyva a másik kettőt, visszatért hozzám s kezet nyujtott.