A szigetbeliek azonban, látván, hogy csakugyan kidobtak a hajóból, megszántak. Az ár lassan kelet felé sodort, s csavarogva egyre közelebb jutottam a szigethez. Egyszerre csak görcsös megkönnyebbüléssel azt láttam, hogy a nagy csónak megfordult, s felém közeledik. Nagyon meg volt rakva, s amint közeledett, kivettem, hogy Montgomery széles vállú, ősz társa a csónak hátulján ül, a kutyák és néhány láda közé szorulva. Rám bámult mereven, mozdulatlanul. A fekete arcú nyomorék szintén rám meredt a csónak szögletéből, a puma mellől. Három más ember volt még a csónakban, furcsa vad fickók, s a vérebek szüntelenül vicsorgatták rájuk fogaikat. Montgomery, aki kormányzott, mellém irányozta a csónakot, s aztán felkelve, csónakom kötelét odakötötte a nagy csónak kormányrúdjához, hogy így vonjanak magukkal, mert a nagy csónakban nem volt egy csöpp hely sem.
Ekkorra magamhoz tértem már én is kábultságomból, s köszönésére elég bátran válaszoltam. Mondtam neki, hogy a mentőcsónak csaknem elsüllyed, mire lenyújtott hozzám egy vedret. Amint a kötél megfeszült a két csónak között, hátrahanyatlottam. S aztán egy ideig szorgalmasan merítgettem a vizet. Csak később tekintettem fel újra a csónakban ülőkre. Az ősz férfi még mindig merően engem nézett, s ha jól láttam, tekintete zavarodottságot árult el. Amint pillantásaink találkoztak, letekintett a lába közt kuporgó vérebre. Hatalmas férfi volt, szép homlokú s komor ábrázatú; de szempillái fölött megvolt már az aggkort jellemző furcsa bőrpetyhüdés, és szájszögletei elszánt határozottságról tanúskodtak. Oly halkan beszélt Montgomeryvel, hogy nem hallhattam. Majd a három emberre tekintettem. Furcsa legénység volt. Csak arcukat láttam; de arcukban volt valami, ami undort keltett bennem. Merően néztem rájuk, de ez a benyomás nem szűnt meg, bár okát nem tudtam megállapítani. Úgy tetszett, barna bőrűek. Lábszáruk furcsa módon valami vékony, piszkos, fehér szövetbe volt burkolva, lábuk feje, sőt még ujjaik is úgy be voltak csomagolva, mint néhol Keleten a nők. Turbán volt fejükön, s a turbán alól manószerű arc meredt rám. Ragyogó szemük s kiugró alsó állkapcsuk volt. Ritka fekete hajuk sörényhez hasonlított, s amint ott ültek, azt hittem, magasabb termetűek valamennyi emberfajnál. Az ősz férfi, aki jó hat láb magas volt, ültében egy fejjel alacsonyabbnak látszott náluk. Később láttam, hogy tulajdonképpen nálam sem magasabbak, csak a törzsük volt rendkívül hosszú, lábuk combrésze ellenben túlságosan rövid volt s csodálatosan kicsavarodott. Annyi bizonyos, hogy mindenképpen undok egy csapat volt, s fejük fölött, az első vitorla alatt, szüntelenül rám meredt annak a férfinak a fekete arca, akinek szeme világított a sötétben.
Amint rájuk néztem, tekintetünk találkozott, s erre egymás után elkapták előlem szemüket, s csak lopva tekintgettek rám. Az ötlött eszembe, hogy talán nyugtalanítom őket, s figyelmemet a sziget felé fordítottam, amelyhez egyre jobban közeledtünk.
Lapályos föld volt, amelyet sűrű növényzet borított, nagyrészt valami előttem ismeretlen pálmaféle. Egyik pontjáról vékony, fehér gőzcsík kígyózott felfelé rengeteg magasságban, pehelytollá foszladozva. Széles öbölbe jutottunk bele, melyet jobbról-balról alacsony hegyfok szegélyezett. A part, amelyet sötétszürke fövény borított, meredek hegygerinccé emelkedett hatvan-hetven lábnyira a tenger színe fölé, s tele volt szórva fával és bozóttal. Közepe táján fölfelé négyszögű tarka kőkerítést láttam, amely, mint később megtudtam, korallból és megkövesült lávából épült. A kerítés közepéből két szalmafedél kukucskált ki. A víz szélén egy álldogáló férfi várakozott ránk. Mintha mikor még távolabb voltunk, néhány más furcsa teremtményt is láttam volna a lejtő bozótos sűrűjébe surranni; de közelebb jutva nyomuk sem volt. A parton álló férfi közepes nagyságú, fekete négerarcú lény volt. Széles, csaknem ajaknélküli szája volt, rendkívül sovány karja, hosszú, vékony lába és görbe lábszára, s előrehajló komor arccal bámult felénk. Úgy volt öltözve, mint Montgomery és ősz társa: kék vászonkabátba és nadrágba.
Amint közelebb jutottunk, ide-oda kezdett futkosni a parton a leggroteszkebb mozdulatokkal. Montgomery parancsszavára a csónakban levő négy ember furcsa, esetlen mozdulattal felugrott s bevonta a vitorlákat. Montgomery megfordította a csónakot, s belekormányozta egy szűk kis üregbe, amely a partba volt vájva, s éppen elég nagy volt a hosszú csónak befogadására. A parton álló ember erre hozzánk szaladt. Hallottam, hogy a csónak orra nyikorog a homokban. Eltaszítottam magam vedremmel a hosszú csónak kormányrúdjától, s leoldva kötelemet, partra szálltam. A három bepólyázott férfi esetlen mozdulatokkal kimászott a fövényre, s nyomban nekilátott a csónak kiürítésének. Segített nekik a parton álló ember is. A három beburkolt és összevissza kötözgetett csónakosnak különösen a lábszárain ütődtem meg. Nem voltak merevek, hanem mintha kicsavarták, s aztán rossz helyre illesztették volna vissza őket. A kutyák egyre morogtak rájuk, rángatva láncukat, mikor az ősz férfi partra szállt velük.
A három furcsa fickó különös torokhangon társalgott, s az, aki a parton várt ránk, mikor a kormányrúd közelében levő csomagokhoz nyúltak, izgatottan rájuk rivallt, amint gondoltam, valami idegen nyelven. Mintha hangjára emlékeztem volna valahonnan; de nem jutott eszembe, hol hallottam. Az ősz férfi a hat ugrándozó kutya között állt, s túlharsogva a csaholás zaját, parancsokat osztogatott. Montgomery, rendbe hozván a kormányt, szintén partra szállt, s valamennyien munkához láttak.
Egyszerre csak az ősz férfi hozzám lépett.
- Olyan - szólt -, mintha ma még nem is reggelizett volna. - Apró fekete szeme csillogott komor szemöldöke alatt. - Bocsásson meg érte. Most a mi vendégünk, s kötelességünk gondoskodni kényelméről, bár amint tudja, nem mi hívtuk. - Élesen arcomba nézett. - Montgomery azt mondja, hogy ön, Prendick úr, művelt ember, ért a tudományhoz. Mivel foglalkozott?
Elmondtam neki, hogy néhány évet töltöttem a londoni egyetemen, s Huxley vezetésével biológiai kutatásokat végeztem. Erre felhúzta kissé szemöldökét.
- Ez változtat a dolgon némileg, Prendick úr - szólt kissé több tisztelettel. - Mi tudniillik véletlenül magunk is biológusok vagyunk. Legalább én meg Montgomery azok vagyunk. - Szemét a fehérbe burkolt emberekre fordította, akik szorgalmasan vonszolták a pumát hengereken a fallal szegett udvar felé. - Aztán, hogy mikor távozhatik a szigetről, azt nem tudom. Kívül esünk valamennyi közlekedési vonalon. Egy évben ha egyszer látunk hajót.
Hirtelen ott hagyott, felfelé ment a parton, el a kis csoport mellett, s azt hiszem, belépett a kerítésen. A másik két ember Montgomeryvel halomba rakta a kisebb csomagokat egy alacsony kerekes targoncára. A láda a nyúlládákkal még a csónakon volt. Amint a targonca megtelt, a három ember nekifeküdt, s tolni kezdte fölfelé a vagy egytonnás terhet a puma után. Majd Montgomery ott hagyva a másik kettőt, visszatért hozzám, s kezet nyújtott.
Ekkorra magamhoz tértem már én is kábultságomból, s köszönésére elég bátran válaszoltam. Mondtam neki, hogy a mentőcsónak csaknem elsüllyed, mire lenyújtott hozzám egy vedret. Amint a kötél megfeszült a két csónak között, hátrahanyatlottam. S aztán egy ideig szorgalmasan merítgettem a vizet. Csak később tekintettem fel újra a csónakban ülőkre. Az ősz férfi még mindig merően engem nézett, s ha jól láttam, tekintete zavarodottságot árult el. Amint pillantásaink találkoztak, letekintett a lába közt kuporgó vérebre. Hatalmas férfi volt, szép homlokú s komor ábrázatú; de szempillái fölött megvolt már az aggkort jellemző furcsa bőrpetyhüdés, és szájszögletei elszánt határozottságról tanúskodtak. Oly halkan beszélt Montgomeryvel, hogy nem hallhattam. Majd a három emberre tekintettem. Furcsa legénység volt. Csak arcukat láttam; de arcukban volt valami, ami undort keltett bennem. Merően néztem rájuk, de ez a benyomás nem szűnt meg, bár okát nem tudtam megállapítani. Úgy tetszett, barna bőrűek. Lábszáruk furcsa módon valami vékony, piszkos, fehér szövetbe volt burkolva, lábuk feje, sőt még ujjaik is úgy be voltak csomagolva, mint néhol Keleten a nők. Turbán volt fejükön, s a turbán alól manószerű arc meredt rám. Ragyogó szemük s kiugró alsó állkapcsuk volt. Ritka fekete hajuk sörényhez hasonlított, s amint ott ültek, azt hittem, magasabb termetűek valamennyi emberfajnál. Az ősz férfi, aki jó hat láb magas volt, ültében egy fejjel alacsonyabbnak látszott náluk. Később láttam, hogy tulajdonképpen nálam sem magasabbak, csak a törzsük volt rendkívül hosszú, lábuk combrésze ellenben túlságosan rövid volt s csodálatosan kicsavarodott. Annyi bizonyos, hogy mindenképpen undok egy csapat volt, s fejük fölött, az első vitorla alatt, szüntelenül rám meredt annak a férfinak a fekete arca, akinek szeme világított a sötétben.
Amint rájuk néztem, tekintetünk találkozott, s erre egymás után elkapták előlem szemüket, s csak lopva tekintgettek rám. Az ötlött eszembe, hogy talán nyugtalanítom őket, s figyelmemet a sziget felé fordítottam, amelyhez egyre jobban közeledtünk.
Lapályos föld volt, amelyet sűrű növényzet borított, nagyrészt valami előttem ismeretlen pálmaféle. Egyik pontjáról vékony, fehér gőzcsík kígyózott felfelé rengeteg magasságban, pehelytollá foszladozva. Széles öbölbe jutottunk bele, melyet jobbról-balról alacsony hegyfok szegélyezett. A part, amelyet sötétszürke fövény borított, meredek hegygerinccé emelkedett hatvan-hetven lábnyira a tenger színe fölé, s tele volt szórva fával és bozóttal. Közepe táján fölfelé négyszögű tarka kőkerítést láttam, amely, mint később megtudtam, korallból és megkövesült lávából épült. A kerítés közepéből két szalmafedél kukucskált ki. A víz szélén egy álldogáló férfi várakozott ránk. Mintha mikor még távolabb voltunk, néhány más furcsa teremtményt is láttam volna a lejtő bozótos sűrűjébe surranni; de közelebb jutva nyomuk sem volt. A parton álló férfi közepes nagyságú, fekete négerarcú lény volt. Széles, csaknem ajaknélküli szája volt, rendkívül sovány karja, hosszú, vékony lába és görbe lábszára, s előrehajló komor arccal bámult felénk. Úgy volt öltözve, mint Montgomery és ősz társa: kék vászonkabátba és nadrágba.
Amint közelebb jutottunk, ide-oda kezdett futkosni a parton a leggroteszkebb mozdulatokkal. Montgomery parancsszavára a csónakban levő négy ember furcsa, esetlen mozdulattal felugrott s bevonta a vitorlákat. Montgomery megfordította a csónakot, s belekormányozta egy szűk kis üregbe, amely a partba volt vájva, s éppen elég nagy volt a hosszú csónak befogadására. A parton álló ember erre hozzánk szaladt. Hallottam, hogy a csónak orra nyikorog a homokban. Eltaszítottam magam vedremmel a hosszú csónak kormányrúdjától, s leoldva kötelemet, partra szálltam. A három bepólyázott férfi esetlen mozdulatokkal kimászott a fövényre, s nyomban nekilátott a csónak kiürítésének. Segített nekik a parton álló ember is. A három beburkolt és összevissza kötözgetett csónakosnak különösen a lábszárain ütődtem meg. Nem voltak merevek, hanem mintha kicsavarták, s aztán rossz helyre illesztették volna vissza őket. A kutyák egyre morogtak rájuk, rángatva láncukat, mikor az ősz férfi partra szállt velük.
A három furcsa fickó különös torokhangon társalgott, s az, aki a parton várt ránk, mikor a kormányrúd közelében levő csomagokhoz nyúltak, izgatottan rájuk rivallt, amint gondoltam, valami idegen nyelven. Mintha hangjára emlékeztem volna valahonnan; de nem jutott eszembe, hol hallottam. Az ősz férfi a hat ugrándozó kutya között állt, s túlharsogva a csaholás zaját, parancsokat osztogatott. Montgomery, rendbe hozván a kormányt, szintén partra szállt, s valamennyien munkához láttak.
Egyszerre csak az ősz férfi hozzám lépett.
- Olyan - szólt -, mintha ma még nem is reggelizett volna. - Apró fekete szeme csillogott komor szemöldöke alatt. - Bocsásson meg érte. Most a mi vendégünk, s kötelességünk gondoskodni kényelméről, bár amint tudja, nem mi hívtuk. - Élesen arcomba nézett. - Montgomery azt mondja, hogy ön, Prendick úr, művelt ember, ért a tudományhoz. Mivel foglalkozott?
Elmondtam neki, hogy néhány évet töltöttem a londoni egyetemen, s Huxley vezetésével biológiai kutatásokat végeztem. Erre felhúzta kissé szemöldökét.
- Ez változtat a dolgon némileg, Prendick úr - szólt kissé több tisztelettel. - Mi tudniillik véletlenül magunk is biológusok vagyunk. Legalább én meg Montgomery azok vagyunk. - Szemét a fehérbe burkolt emberekre fordította, akik szorgalmasan vonszolták a pumát hengereken a fallal szegett udvar felé. - Aztán, hogy mikor távozhatik a szigetről, azt nem tudom. Kívül esünk valamennyi közlekedési vonalon. Egy évben ha egyszer látunk hajót.
Hirtelen ott hagyott, felfelé ment a parton, el a kis csoport mellett, s azt hiszem, belépett a kerítésen. A másik két ember Montgomeryvel halomba rakta a kisebb csomagokat egy alacsony kerekes targoncára. A láda a nyúlládákkal még a csónakon volt. Amint a targonca megtelt, a három ember nekifeküdt, s tolni kezdte fölfelé a vagy egytonnás terhet a puma után. Majd Montgomery ott hagyva a másik kettőt, visszatért hozzám, s kezet nyújtott.