Ily körülmények közt szállásolta be magát az idegen Ipingben, s április végéig elég nyugodalmasan meg is fért a "Postakocsiban", bár Mrs. Hall néha a sarkára állt, s a "házirend" érdekében néhányszor összetűzött vele. De ezek a csetepaték múló természetűek voltak, mert az idegen mindig fizetett, s ezzel mindent rendbe hozott.

Hall nem szerette a furcsa vendéget, s ha csak tehette, mindig bujtogatta a feleségét, hogy adjon túl rajta.

- Várjuk meg a nyarat - felelte Mrs. Hall bölcsen; - majd ha kezdenek a zöldbe csődülni a városból. Akkor majd meglátjuk. Lehet, hogy kissé terhünkre van és furcsa ember is, de pontosan fizet... aki pedig pontosan fizet, azt meg kell becsülni.

Az idegen nem járt templomba, s nemigen tett különbséget hétköznap és ünnepnap közt. Nagyon szorgalmasan dolgozott mindig - ahogy Mrs. Hall mondani szokta. Némely napon már kora hajnalban fölkelt és bezárkózott az ebédlőbe. Máskor meg későn kelt, elherdálta az egész délelőttöt, pipázgatott, szundikált a karosszékben a kandalló előtt.

Nem érintkezett senkivel, mintha nem is törődött volna az egész világgal. Csak a természetét volt nehéz megszokni; legtöbbször oly ingerlékeny és mogorva volt, hogy egy szó is kihozta a sodrából; ilyenkor káromkodott, a fogait csikorgatta, toporzékolt, sőt néha tört, zúzott is mindent, ami keze ügyébe került. Rendes szokása volt, hogy félhangosan beszélgetett magával; de Mrs. Hall akárhogy figyelt, sohse tudott megérteni semmit a beszédéből, amelynek se füle, se farka nem volt.

Napközben ritkán ment ki a házból, de alkonyat felé néha elindult sétálni, tetőtől talpig beburkolva, bekötözve, akár szép idő volt, akár nem, úgy, hogy soha senki se látott az arcából egy krajcárnyit se. Rendesen a legelhagyottabb helyeken sétálgatott, fás, árnyékos, homályos helyeken, s néha valósággal megrémítette az arra járókat, amint hirtelen elébük toppant, fején a mélyen arcába húzott briganti-kalap, szemén a két nagy, sötétkék, csillogó pápaszem... s egy este Teddy Henfrey, amint félrészegen ballagott haza, valósággal kijózanodott, midőn meglátta az idegent, aki födetlen fejjel - s micsoda halálfej volt! - toppant elébe, éppen mikor a hold kibukott a felhők mögül és rásütött összevissza kötözött koponyájára. A gyerekek, ha meglátták őt este az utcán, bizonyosan bikával álmodtak azon az éjszakán; s aligha lehetett volna eldönteni, hogy a gyerekek félnek-e tőle jobban, vagy ő kerüli a gyerekeket állhatatosabban.

Természetes, hogy ez a furcsa külsejű és még furcsább viselkedésű idegen szóbeszéd tárgya volt Ipingben. De a vélemények nagyon megoszlottak a foglalkozása felől. Mrs. Hall rendesen a védelmére kelt; ha megkérdezték, elmondta, hogy az idegen "ki-sér-le-te-ző föl-ta-lá-ló", s minden egyes szótagot keményen hangsúlyozott. Ha aztán megkérdezték, hogy mi hát voltaképpen az a "kísérletező föltaláló", méltóságteljesen felelte, hogy ezt minden "művelt embernek" tudnia kell, s aztán megmagyarázta, hogy "a föltaláló az, aki valamit föltalál"...

- A vendégemet valami baleset érte - szokta volt hozzátenni -, ami elcsúfította arcát és kezeit; s mivel röstelli ezt a dolgot, nem is akar nyilvánosan mutatkozni.

Voltak azonban, akiknek egész más véleményük volt az idegenről; többek közt az, hogy ez a furcsa ember veszedelmes gonosztevő, aki bizonyára azért kötözgeti így összevissza a fejét és az arcát, hogy a rendőrség rá ne ismerjen.

Ezt a véleményt először is Mr. Teddy Henfrey bocsátotta világgá; de, fájdalom! az egész környéken senki se tudott valami nevezetes bűnesetről, melyet február hónapban követtek el.

Mr. Gould, aki segédtanító volt a községi iskolában, azt vélte, hogy az idegen veszedelmes anarchista, aki álöltözetben bujkál, hogy annál biztosabban gyárthassa a robbanószereket. Hogy pedig ezt a gyanúját be is igazolhassa, a derék segédtanító "valóságos detektívmunkát" végzett, s a saját szavai szerint "folyton leste, kémlelte az anarchistát". Ez a "kémlelés" azonban csak annyi volt, hogy ha találkozott az idegennel, merően farkasszemet nézett vele, vagy pedig kérdezősködött felőle olyanoktól, akik semmit se tudtak róla.

Sok hívője volt Mr. Fearensidenek is, akik részint elfogadták, részint módosították a "tarka ló teóriáját": és Silas Durgan például azt hajtogatta, hogy az idegen rövid napon milliomos lehetne, ha mutogatná magát; s mivel járatos volt a Bibliában is, ahhoz az inashoz hasonlította az idegent, akinek a király egy tálentomot adott.

Mások azonban egyszerűen ráfogták az idegenre, hogy bolond. Ennek a föltevésnek megvolt az az előnye, hogy minden más föltevést és találgatást kizárt. De bizonyos, hogy akár így, akár úgy, mindnyájan ártalmatlan, bogaras embernek tartották az idegent, akitől nincs mit félni.

Mindamellett senki sem szerette őt. Ingerlékeny, ideges természete, amit a városi ember érthetőnek talál azoknál, akik sok szellemi munkát végeztek, nagyon szokatlan volt a nyugodt és higgadt parasztok előtt. Heves taglejtései, mozgó, szakadozott beszélgetése önmagával, makacs kerülése az embereknek, esti sétái a sötét, árnyas helyeken, majdnem örökké lefüggönyözött ablakai, bezárt szobája, a titokteljes idegenszerűség, mely környezte: mind oly dolgok voltak, amelyek nemigen tetszettek a nyílt szívű és nyílt beszédű parasztoknak.

Ezért, ha megpillantották az idegent, már messziről kitértek előle, egyes jókedvű suhancok pedig feltűrték gallérjukat, szemükre húzták kalapjukat, s utána sompolyogva utánozták, gúnyolták őt, nagy gaudiumára a gyerekeknek és az asszonynépségnek. El is nevezték "pápaszemes kígyónak", és Miss Statchell azon a hangversenyen, amit az iskolás fiúk felruházására adtak, egy csinos alkalmi dalt is énekelt róla, amelynek ismétlődő végsora a "pápaszemes kígyóról" szólt. Ettől fogva, ha az idegen alkonyatkor sétálni ment, gyakran megesett, hogy a bátrabb és vásottabb gyerekek messziről utána kiabáltak:

- Pápaszemes kígyó!... Pápaszemes kígyó!

Mr. Cuss, a felcser, majd meghalt a kíváncsiságtól. A "bekötözött fejű" már csak azért is érdekelte, mert mint orvos, ő is konyított valamit a sebészethez; aztán meg, ő lévén a kis falu patikáriusa is, irigykedett az idegenre, akinek Mrs. Hall állítása szerint sokkal több üvegje és "patikaszere" volt, mint amennyit "Mr. Cuss valaha látott!". Egész áprilisban és májusban leste az alkalmat, hogy valami módon szóba állhasson az idegennel, de hiába. Végre, úgy pünkösd táján megjött a kellő alkalom; a faluban gyűjtést indítottak valami lelencházra, és Mr. Cuss elment az aláírási ívvel a "Postakocsiba".

Ámde ott nagy megütközéssel hallotta, hogy Mr. Hall még a nevét se tudja az idegennek.

- Megmondta ugyan a nevét - magyarázta Mrs. Hall, de hazudott, mert az idegen nem mondta meg a nevét; - hanem én bizony nemigen figyeltem oda, s aztán meg el is felejtettem azóta.

Mr. Cuss furcsán csóválta a fejét, fölment a lépcsőkön, kopogtatott az idegen ajtaján és benyitott... Belülről nagyon is hallható káromkodás felelt a kopogtatásra.

- Bocsássa meg a tolakodást - kezdte Mr. Cuss... de aztán becsukódott az ajtó, s Mrs. Hall, aki fölsompolygott a felcser után, nem hallott többet a beszélgetésből.

Körülbelül tíz percig hallgatózott, s hallotta is a csöndes párbeszédet, de nem érthette meg... ekkor azonban Mr. Cuss hangosan fölkiáltott odabent, az idegen gúnyosan fölkacagott, hallani lehetett, amint a szék odább tolódik, aztán gyors léptek közeledtek, az ajtó kicsapódott, s Mr. Cuss megjelent a küszöbön... Az arca halálsápadt, a szemei révedezve forogtak... Meg se látta a hallgatózó Mrs. Hallt, csak elrohant mellette, le a lépcsőkön, ki az utcára, mintha kergetnék... Még a kalapját se tette föl... Mrs. Hall meghökkenve állt egy helyben, ismét hallotta, hogy az idegen fölkacag a szobában, majd hirtelen becsapja az ajtót... Aztán csöndes lett minden.